Sokszor elfelejtjük, hogy egyszerű halandóként nem csupán szemtanúivá válhatunk különböző tragikus eseményeknek, de mi magunk is bármikor bajba kerülhetünk. November 23-án úgy tűnik, kevés járókelő gondolt erre a Blaha Lujza térnél, mikor délelőtt 11 óra tájban egy 35-40 év körüli férfi ugrott ki meztelenül a  Boscolo Hotel ablakából a forgalmas úttestre. "Senki nem segített, mindenki fotózta telefonnal. Egy fiú ment oda később, aki fogta a fejét, akkor még élhetett. A szomszédos szállodából hoztak egy fehér lepedőt, amit ráterítettek. 20-30 perc volt mire kijött a mentő, nem tudni, ki hívta ki" - hangzott az egyik első beszámoló a szemközti gyrosos dolgozójától a Velveten. 

Illusztráció: mid-day.com

Miért nem segít senki?

A szemtanúk passzivitásának lehetséges okaira 1964-ben Kitty Genovese meggyilkolása irányította rá a szociálpszichológusok és a közvélemény figyelmét. A nő New York Queens negyedében tartott hazafele egy kora márciusi reggelen, mikor lakásának kapuja előtt megtámadta egy férfi az utcán. Több szúrt sebet kapott, majd valahogy eljutott az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. A környező lakásokban sorra felkapcsolódtak a villanyok, miközben a támadója visszatért és újra szúrt. A támadás kezdete után több mint fél órával a nő meghalt. Később kiderült, hogy legalább harmincnyolcan hallották a kiáltásokat vagy látták az eseményeket, mégse segített senki. A szomszédok nagy része nem érezte feladatának a beavatkozást, azt gondolták, majd mások segítenek, néhányan pedig úgy vélték, hogy biztos csak szerelmesek civódása az egész, tehát maga az áldozat is a felelős lehet  történtekért. 

Kitty Genovese: egy gyilkosság és a szemtanúk passzivitásának együttes áldozata?

A szemtanúk viselkedése általános felháborodást váltott ki. John Darley és Bibb Latané szociálpszichológusok kezdték több kísérletben vizsgálni, hogy mi vezethetett a lakók passzivitásához. Számos igen ötletes kísérleti elrendezést alkalmazva jutottak például arra a következtetésre, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során (pl. mikor valaki epilepsziás rohamot kap), annál jobban szétszóródik az egyéni felelősség érzése, csökken az egyén késztetése a beavatkozásra. Ilyenkor kulcsfontosságú, hogy minél többen értelmezzék jól láthatóan vészhelyzetként az adott szituációt, és ne keressenek önigazolásokat a passzív viselkedésre (biztos részeg az illető, magának kereste a bajt, nem az én dolgom a segítség, stb.). Megnő a segítségnyújtás valószínűsége akkor is, ha a bajbajutott egyértelműen csak ránk számíthat, esetleg közvetlenül a mi segítségünket kéri.

Kew Gardens (Queens, New York): Kitty Genovese meggyilkolásának színhelye régen és ma

A Genovese-eset több szempontból különbözik a Blaha Lujza térnél történtektől. Míg New Yorkban egy erőszakos, fegyveres támadást láthattak a szemtanúk, hallhatták a nő segélykiáltásait, itt egy meztelen emberi test feküdt a forgalmas út közepén. Persze a passzivitás ugyanúgy megjelent mindkét esetben. Ami viszont mindenképp új megközelítések szükségességét veti fel, az az a tény, hogy a segítség minimumának a magadása helyett sokan felvételeket kezdtek készíteni a telefonjaikkal. 

Segítségnyújtás helyett fényképezünk és mobilozunk

Miközben a kép- és videómegosztó oldalakon egyre csak szaporodnak az emberi tragédiákat rögzítő amatőr fotók és videók, fontos tisztában lennünk azzal, hogy az erőszak és az emberi szenvedés dokumentálása iránti lelkesedés cseppet sem új keletű. A felvételek gyors elkészítésére alkalmas digitális eszközök elterjedése azonban kiterjesztette a lehetőségeket, kitolta az elfogadható viselkedés határait, sőt, láthatóan sokak számára az is bizonytalan, mi a megfelelő viselkedés hasonló szituációban.

A Wall Street Journal nemrég közölt egy kiváló összeállítást, amiben többek között egy tavaly decemberben történt New York-i esetet idéznek fel. Akkor egy férfi esett a metrósínekre. Miután sikertelenül próbálta visszaküzdeni magát a peronra, az utolsó másodpercekben megfordult, szembenézett a felé száguldó szerelvénnyel. A szörnyű jelenetet egy, a peronon tartózkodó szabadúszó fotós rögzítette, majd eladta a képet a New York Postnak. Az újság másnap címlapon hozta a fotót, ami közfelháborodást váltott ki, mondván, hogy egy ember halálából akar hasznot húzni a lap. A fotós nyilatkozataiból az is kiderült, hogy az állomás peronján még a férfihoz legközelebb állók sem tettek erőfeszítést a mentésre, viszont a holttest megörökítéséhez annál gyorsabban kapták elő később a telefonjaikat.

Vitathatatlan, hogy a legújabb technológiai eszközök, alkalmazások nagyban segítik ma már a mentési erőfeszítéseket különböző katasztrófahelyzetekben, gyorsítható a tájékoztatás, az információáramlás, egyszerűsíthető az adományok gyűjtése és szétosztása, ugyanakkor a teljesen hétköznapi szituációk során előfordul, hogy a képernyőkre meredve egész egyszerűen nem észleljük a krízishelyzetet vagy nem tudatosul bennünk a segítségnyújtás szükségessége.

Szeptember végén egy zsúfolt vonatszerelvényen lőtt le egy férfi egy 20 éves diákot San Franciscoban. A biztonsági kamerák felvételein látható volt, hogy az elkövető már a lövés leadása előtt többször elővette a 45-ös kaliberű fegyvert, egy alkalommal az utasok közti átjáróra is ráirányította a csövét. Mégse vette észre senki a zsúfolt vonaton, mindenki okostelefonra, táblagépre koncentrált.

Egy vak férfit ért támadás is figyelmet keltett nemrég. Ő fényes nappal sétált Philadelphia egyik utcáján. A biztonsági kamerák itt azt rögzítették, hogy sok járókelő egyszerűen tudomást sem vett a történtekről, és még a 911-et se hívták. A város rendőrfőnőkének nyilatkozata szerint egyre gyakoribb, hogy az emberek hasonló esetekben inkább a támadás megörökítésére használják a telefonjaikat, mint a rendőrség értesítésére.

A rendőrfőnök tapasztalatára egy, a Marylandi Egyetem kutatói által a tavaly februárban publikált tanulmány is magyarázatul szolgálhat. A következtetés szerint habár a mobiltelefonok összekötik egymással az embereket, kevésbé ösztönöznek proszociális viselkedésre, vagyis más személy vagy a társadalom egészének a javát szolgáló szándékos cselekvésre. Miközben a telefonok és a közösségi oldalak is megerősítik bennünk az összekapcsoltság érzetét, csökken a valódi kapcsolatok iránti vágy, illetve az együttérző és segítőkész cselekvés motivációja.

Vészhelyzetben tiéd a döntés: antiszociális vagy proszociális médiahasználat?

Két éve egy blogbejegyzésben összegyűjtöttem már pár olyan tanácsot, melyek hasonló helyzetekben kiválóan alkalmazhatóak (Közösségi útmutató vészhelyzet esetére). Egy esetleges vészhelyzet észleléséhez azonban minimális elvárás, hogy tudomást vegyünk a közvetlen környezetünkről, néha egész egyszerűen tudatosan emeljük fel a fejünket a képernyőre való koncentrálás közben, húzzuk ki fülünkből a fejhallgatót és nézzünk körbe.

Mikor netán olyan helyzetet látunk, ahol segítségre van szükség, akkor a segítségnyújtással megnöveljük az esélyét, hogy mások is csatlakozzanak. Egy közösségi oldalon például egy segélykérő bejegyzést látva könnyen kialakulhat az a tudat, hogy biztosan sokan látják mások is, majd valaki más tesz valamit. Abból kell kiindulni, hogy nem tesz. Ha mi cselekszünk, nagyobb eséllyel fognak mások is. Éppen ezért, ha mi kerülünk bajba, érdemes egy konkrét személyt megszólítani, így nem oszlik meg a felelősség a jelenlévők között.

Az pedig, hogy a zsebeinkben lapuló, igen hatékony kommunikációs eszközöket mire használjuk, szakértő segítség kérésére vagy a jólértesültség látszatát keltve népszerűségünk pillanatnyi növelésére ismerőseink körében, az leginkább rajtunk és alapvető emberi érzéseink meglétén vagy hiányán múlik!