Mikor online és offline, virtuális és fizikai valóságról beszélünk, egyre többször van olyan érzésem, mintha túlzottan leegyszerűsítenénk magunknak azt a világot, ami manapság körülvesz minket. A kettős látás eközben kiváló táptalaja lehet olyan előítéleteknek, melyek minőségileg eltérőnek, jobbnak vagy rosszabbnak állítják be egyiket vagy másikat, pedig lehet, hogy eleve téves, mesterségesen megosztott szemszögből nézzük a dolgokat, és környezetünk pontosabb megértéséhez inkább egyetlen kiterjesztett, a technológia nyújtotta lehetőségek által kibővített valóság feltételezése vezetne.

Fotó: Flickr

A kávézóban ülve olyan témákról beszélgetünk az ismerőseinkkel, amiket a Facebookon láttunk vagy olvastunk, majd gyorsan bejelöljük a tartózkodási helyünket az okostelefonon, és azonnal megjelenik a falunkon, hogy kivel, hol isszuk éppen a cappuccinót. A "két világ" - már ha tényleg kettő van belőle - folyamatos kölcsönhatásban működik, és egyre inkább erőltetettnek tűnik éles határt húzni közéjük. 

Gyakran találkozom például a "nulladik benyomás" fogalmával, ami elméletileg az interneten keresztül szerzett, az első benyomást megelőző információt jelenti egy adott személyről. Ha azt kérdezné valaki, hogy vajon miben tér el a nulladik és az első hatása, akkor gondban lennék, ugyanis szerintem nem sok mindenben. Talán a hitelesség felől lehetne közelíteni a kérdéshez. Az interneten olvasott információt esetleg kevésbé érezzük hitelesnek, mint azt, amit a saját szemünkkel tapasztalunk. Ennek azonban ellentmond, hogy a kutatások szerint a neten inkább csak füllentünk, mint hazudozunk magunkról, például a Facebook-profilunk és tevékenységünk is közelebb áll a valósághoz, mint a magunkról ideálisnak tartott képhez.

De teljesen mindegy, hogy valakiről az interneten vagy személyesen szerzünk valamilyen benyomást, az ugyanúgy meg fogja határozni a másikról előzetesen kialakított képet, és az azt tükröző viselkedésünket. Az már más kérdés, hogy a kiindulópontunk igaz volt-e vagy hamis, de véleményem szerint első benyomás csak egy van, akár a netről, akár egy újságból, akár személyesen szereztük.

Ám ahogy a másokról szerzett benyomás esetében, ugyanígy például az internetes zaklatásoknál sem választható szét élesen a zaklatás hagyományos és online megjelenési formáinak a hatása. A legtöbb esetben ugyanis a kettő együtt fordul elő.

Egy fiatal amerikai szociológus, a Snapchat egyik kutatója, Nathan Jurgenson 2009-ben írt a blogján arról, hogy a helymeghatározást is használó közösségi oldalak, a GPS, az arcfelismerő rendszerek, a mozgásunkat lekövető videojáték-konzolok világában már nem sok értelme van az online és az offline, a digitális és a fizikai valóság éles megkülönböztetésének, mert a két világ határai egyre jobban összemosódnak. Egyetlen kiterjesztett valóságban élünk, ahol az anyagi világ elemei összeolvadnak a digitális információkkal, és egymással kölcsönhatásban építkeznek. 

A digitális dualizmus

2011-ben digitális dualizmusnak keresztelte el azt a megközelítést, mely - szerinte tévesen - mesterséges választóvonalat húz a digitális-online és a fizikai-offline világ közé. A digitális dualizmus képviselői általában a kettő közötti minőségi különbségről is beszélnek, hisz a digitális "csak" virtuális, a fizikai pedig az, ami valódi. Ebből a megközelítésből indul ki számtalan, többek között az internetet, a Google-t vagy a Facebookot érő, nyílt és burkolt kritika, mely számos könyvben (pl. Nicholas Carr: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet?; Sherry Turkle: Alone Together; Evgeny Morozov: The Net Delusion) és mozifilmben (pl. A közösségi háló) bukkan fel.

A kritika tárgya például az, hogy a személyes kapcsolatok gazdagságát, valódiságát felváltja a Facebook jelentéktelen, hamis, pusztán virtuális világa. Ez a digitális dualizmus nézőpontja, ami Jurgenson véleménye szerint egyre kevésbé írja le jól az emberi kapcsolatok dinamikáját a 21. században. Valójában fizikai világunk egyre jobban digitalizálódik, a Facebook pedig egyre valóságosabb. 

A kiterjesztett valóság egyszerre technológiai és természetes, digitális és fizikai. Az ember énje, identitása se szakad két részre (elsőre és másodikra, online-ra és offline-ra, valódira és digitálisra), hanem egyetlen kiterjesztett énről kellene inkább beszélni.

"Ha kinyitsz egy könyvet, nem mondod, hogy a nyomtatott világra kapcsolódsz, pedig az internet esetében így fogalmazunk. Amikor valakit telefonálni látunk, azt kell gondolnunk, hogy egy másik személlyel beszél, nem egy tamagocsival." - Nathan Jurgenson

Az interneten szerveződő társadalmi-politikai mozgalmakat gyakran éri az a vád, hogy nem elég hatékonyak, az emberek egy kattintással letudják a hozzájárulásukat, és nem fejtenek ki valós tevékenységet (lásd.: Ne csak lájkolj, cselekedj!). A szervezeti teljesítmény értékeléséhez ugyanakkor a hagyományos, és az azt támogató internetes aktivitás eredményeit egyszerre kell figyelembe venni. A mozgalmak valójában a kétféle színtér előnyeit egyszerre használva igazán hatékonyak. A technológia leginkább a csoportok külső és belső kommunikációját, az információk megosztását, és a szervezést segítik, de igazán tartós társadalmi változások önmagában az "online világtól" nem várhatóak.

A közösségi oldalakat nyugodtan lehet és kell kritizálni, de azt a kiterjesztet valóság nézőpontjából érdemes megtenni, illetve magáról a digitálisan kiterjesztett valóságról is kialakíthatjuk a saját véleményünket. 

Ők tényleg "csak" Facebook-ismerősök?

A digitális dualizmus felől nézve könnyen felszínesnek bélyegezhetjük az interneten születő kapcsolatokat, vagy azokat a kötelékeinket, amik csak gyengén fűznek össze minket másokkal, például mert régen találkoztunk egyes ismerőseinkkel. Pedig pont ezek a gyenge kötések segíthetnek bennünket a leginkább bizonyos helyzetekben, mondjuk amikor állást keresünk, vagy gyorsan szállásra van szükségünk külföldön. Ismerőseink a Facebookon nem virtuális lények, hanem ugyanazok a hús-vér emberek, mint akikkel találkozni szoktunk, vagy akikkel bármikor lehetőségünk van erre. 

Fotó: Facebook/Are you really my friend? The FB portrait project

Tanja Hollander ezt saját fotóin keresztül mutatja meg. 2010-ben éppen két barátjának írt levelet szilveszterkor, mikor foglalkoztatni kezdte a kérdés. Az egyik levelet kézzel írta meg, és postán adta fel, a másikat üzenetként küldte el a Facebookon keresztül. Mindkettőnek megvan a maga előnye, a levél például kézbe vehető, eltehetjük emléknek, míg a Facebook-üzenetre azonnal választ kaphatunk.

A fotós azonban nem állt meg a filozofálgatásnak ennél a pontjánál, hanem 2011 első hónapjaiban elemezni kezdte tevékenységét és kapcsolatait a közösségi oldalon, majd fogta a fényképezőgépet és az állványt, hogy egy portré erejéig személyesen találkozzon mind a 626 ismerősével azok otthonaiban. 

A projekthez (Are you really my friend?) szükséges 50 000 dollárt az internet segítségével gyűjtötte össze. Havonta két hetet töltött távol. Ezalatt 43 államban, 5 országban és kb. 150 városban járt. Ismerőseinek a 95 százaléka fogadta (akik nem válaszoltak többszöri megkeresésre, azokat törölte), 74 százalékuk étellel, szállással kínálta, ami különösen azoktól volt neki furcsa kezdetben, akikkel soha nem találkozott még a való életben. Elmondása szerint ismerőseinek otthonaiban nem igazán érték nagy meglepetések a Facebookon látottakhoz képest, a környezet legtöbbször illeszkedett az illetőről előzetesen kialakított feltevéseihez. 

A kiterjesztett valóság színterei

Az online és offline világ megkülönböztetésén alapuló magyarázatok egyre kevésbé fedik le hitelesen azt a környezetet, amiben élünk. A technológiai eszközök kitágítják lehetőségeinket az élet számos területén, meghatározzák viselkedésünk kereteit adott felületeken, de a hétköznapok valóságában normál esetben inkább kiegészítő szerepük van, és állandó kölcsönhatásban állnak vele.

Mint ahogy máshogy viselkedünk a munkahelyünkön, és máshogy otthon, a családtagjaink körében, ugyanúgy az online tér különböző sarkaiban is másként viselkedünk attól függően, hogy épp kikkel kommunikálunk és pontosan milyen típusú tevékenységet végzünk. 

A Facebook-felhasználók, a kávézóból  becsekkolók mi magunk vagyunk, és ha tisztában vagyunk vele, hogy a digitálisan kiterjesztett valóság egyes színterei, helyzetei és az emberi viselkedés között milyen kapcsolat van, akkor hatékonyabban és biztonságosabban működhetünk az általunk tetszőleges módon elkeresztelhető világban, akár egy kávézóban ülünk éppen, akár az interneten szörfölünk, akár mindkettőt csináljuk egyszerre.