Amikor szeretnénk eldönteni, hogy milyen programot válasszunk estére vagy a hétvégére, és közben zúdulnak ránk az ismerősök posztjai a közösségi oldalakon arról, hogy ők éppen mit csinálnak, hova készülnek, akkor a lehetőségek kavalkádja nem csupán megnehezítheti a döntést, de nagy eséllyel meg is bánhatjuk utólag a választott opciót. Betoppan életünkbe a FOMO, és aggódni kezdünk, hogy a többiek sokkal érdekesebb és izgalmasabb élményeket élnek át, mint mi. Elképzeljük, milyen jól szórakoznak, miközben mi egy parkban sétálgatunk egyedül, vagy otthon ücsörgünk egy könyv mellett, mert éppen ahhoz volt kedvünk.

Fotó: Nagy Márton (Marton Nagy Photo)

Pedig arra az örömre is összpontosíthatnánk, amit az egyedüllét és a közösségi felületektől való ideiglenes megválás jelent. Amikor nem érdekel, hogy másokkal éppen mi történik, és mi sem érzünk kényszert arra, hogy másokat tájékoztassunk a tevékenységeinkről. Néha tudatosan felmenthetjük magunkat az üzenőfalról hömpölygő társas nyomás alól, és a fojtogató FOMO helyett nyugodt szívvel választhatjuk annak ellentétét, a JOMO-t.

A FOMO (Fear of Missing Out) markában

A FOMO-ról korábban már írtam itt a blogon, nyilatkoztam a HVG Campus Plusz 2015 kiadványának, illetve Tari Annamáriával együtt igyekeztünk tisztázni a fogalmat a Nők Lapja Psziché márciusi számában.  A híres oxfordi angolszótár (Oxford English Dictionary) online változatába 2013-ban bekerült betűszó röviden az attól való szorongást takarja, hogy kimaradunk valamilyen érdekes, izgalmas társas eseményből, amiben mások részt vesznek. Ez pedig ma leginkább a közösségi oldalakon derülhet ki az ismerősök tevékenységének a követése közben.

Illusztráció: inconnu (by Ilenia Madelaire)

Az érzés összefügg az aggodalommal, hogy netán rossz döntést hoztunk arról, hogy hogyan töltsük el az időnket. Fontos tehát kiemelni a döntéshozatal és a megbánás szerepét. Azért is érdemes ezt megtenni, mert a FOMO születésének eredetileg semmi köze nem volt a közösségi oldalakhoz.

Egy fogyasztói viselkedéssel és marketinggel foglalkozó szakember,  Dan Herman figyelte meg először 1996-ban (tehát jó pár évvel a Facebooknak és társainak a megjelenése és térnyerése előtt), majd 2000-ben írt róla egy tanulmányban. A fogyasztók körében végzett fókuszcsoportos kutatások és mélyinterjúk során sok alany számolt be arról a félelméről, hogy mivel nem képesek élni az összes rendelkezésükre álló választási lehetőséggel, lemaradnak arról az örömről, amit azok kihasználása esetleg nyújtana. Vagyis egy döntést követően inkább arra koncentrálják a figyelmüket, amiről lemaradtak, nem pedig arra, amit döntésük eredményeként szereztek.

Herman ezután kezdte el kutatni a FOMO-t, mint társadalmi, kulturális jelenséget, amit szerinte a fejlett országok lakóinak 70 százaléka megtapasztal élete során, és amit ő elsősorban a márkahűség csökkenésében tartott központi jelentőségűnek. Az általa leírt félelemérzetet egyébként számos reklám és marketingkampány igyekszik tudatosan meglovagolni, mikor döntéseink későbbi megbánásának a lehetőségével ijesztget minket.

A felszabadító JOMO (Joy of Missing Out)

Egyrészt tehát ismerőseink aktivitásának hála a közösségi oldalakon gazdagon sorjáznak a rendelkezésre álló társas programok, események. Másrészt el kell döntenünk, hogy mi mivel töltsük az időnket. Az egyedüllétet választjuk, vagy mások társaságát? Ezt a bulit választjuk, vagy egy másikat? Esetleg inkább egy koncertet? Mi van, ha később megbánjuk, hogy azt választottuk? És bumm, megérkezett a FOMO!!!

Fotó: Biokinetic 

Egy Anil Dash nevű blogger, vállalkozó a fia születése után egy időre visszafogta online és offline aktivitását, és felfedezte, hogy ezt ő mennyire élvezi. Egyáltalán nem érezte, hogy bármiből is kimaradna. Ő írt először a blogján 2012-ben a JOMO-ról, ami a FOMO-val ellentétben egyelőre még egy szótárban se szerepel.

A JOMO az, amikor egyszerűen csak tudatosan élvezzük azt tevékenységet, amihez az adott pillanatban és az adott helyen kedvünk van, mások (többek között a közösségi oldalakon közvetített) tevékenységétől függetlenül. Amikor belemerülünk egy jó könyvbe, sétálunk a vízparton, megfürdetjük a gyereket, elterülünk a heverőn egy tál popcornnal, megnézünk egy filmet, miközben nem érdekel, hogy mások éppen hol, és mivel töltik az idejüket.

Fotó: flickr/Loren Kerns

A FOMO szorongása részben az önbizalom hiányáról szól. Életünknek egy olyan oldalát igyekszünk megmutatni, ami irigylésre méltó. Ezzel együtt meg akarunk felelni az elvárásoknak, tartozni akarunk valahová, és nem az motivál minket, hogy felfedezzük, kik is vagyunk valójában.

A JOMO ezzel szemben a kikapcsol(ód)ást, a magabiztosságot, az autonómiát, a világhoz való közvetlen, és nem képernyőn keresztül történő kapcsolódást jelenti. Az egyedüllét (nem a magány!) élvezetét távol az e-mailektől, SMS-ektől, a közösségi felületektől. Gyakran, miközben a közösségi oldalaktól várjuk, hogy lekössenek minket, és elismerést szerezzünk rajtuk keresztül, olyan offline élményekből maradunk ki, amik megteremthetnék az igazi kapcsolatot saját magunkkal és másokkal.

Fotó: flickr/Vasile Cotovanu

Nem csak a Facebooktól távol eltöltött idő a fontos, hanem az is, hogy tudatosan élvezni tudjuk azokat a alkalmakat, mikor egyedül vagyunk, és nem foglalkoztat minket, hogy mások hol és mit csinálnak éppen. Az egyedül eltöltött pillanatok, az álmodozás, de még az unatkozás is számos kutatás szerint kreatív ötletek születéséhez, új célok kitűzéséhez vezethet.  

Hogyan növeljük a JOMO és csökkentsük a FOMO szintjét?

- Tudatosan éljük meg, és élvezzük  azokat a pillanatokat, mikor éppen nincs a közelünkben számítógép vagy telefon!

- Rendszeresen töltsünk el kis időt egyedül! Üldögéljünk csendben valahol 10 percig, sétáljunk egyet, olvassunk könyvet a parkban!

- Iktassunk be internetmentes órákat a hétköznapokba (pl. lefekvés előtt és felkelés után), próbáljunk ki egy technológiamentes napot!

- Jelöljünk ki technológiamentes zónákat a lakásban, a munkahelyen!

- Ha számítógépen dolgozunk, lépjünk ki közben a közösségi oldalakról és az e-mail fiókunkból!

- Sportoljunk, fordítsunk időt olyan lazító tevékenységekre, mint a jóga vagy a meditáció!

- Az okostelefonokat és a közösségi oldalakat kezeljük a helyükön: Mi irányítsuk őket, és ne ők minket!

Ha jól megy az angol, és kíváncsi vagy, hogy mi jellemzőbb rád, a JOMO vagy a FOMO, akkor töltsd ki a Buzzfeed tesztjét ITT!

Egyszerű felhasználóként nem is gondolnánk, hogy a közösségi oldal egy-egy új funkciójának a bevezetését nem csupán informatikai, mérnöki vagy grafikusi munka, de komoly társadalomtudományi előkészítés is megelőzi. Rendszeresen hívnak össze társadalomtudósokat, kutatócsoportot működtetnek annak érdekében, hogy az emberi viselkedés sajátosságairól minél több információval rendelkezzenek, kutatásokat végezzenek, és támogassák a fejlesztők munkáját.

Például így kerül több empátia a zavaró tartalmakat bejelentő rendszer szövegeibe és működésébe, így kerülnek az emberi érzelmeket jobban visszaadó animált emotikonok a matricák közé, és így születik az újfajta lájkgombok ötlete, melyek segítségével az eddigieknél várhatóan változatosabb módon jelezhetjük majd érzelmi reakcióinkat a megosztott tartalmakkal kapcsolatban. Persze a közösségi oldal sokat profitálhat abból, ha az adataikon és szokásaikon túl a felhasználók érzelmeibe is bepillantást tud adni a hirdetőknek, lehetővé téve, hogy érzelmi statisztikák alapján célozzanak a hirdetéseikkel.

Együttérzéskutató Nap és Csoport a Facebooknál

 
A Facebooknál 2011 decemberében rendezték meg első alkalommal az úgynevezett Együttérzéskutató Napot (Compassion Research Day) a cég mérnökeinek, számos pszichológusnak, szociológusnak, idegtudománnyal foglalkozó tudósnak, designernek, adatelemzőnek és piackutatónak a részvételével. Az eseményt követően pedig létrejött az Együttérzéskutató Csoport (Compassion Research Group) az egyik vezető mérnök, Arturo Bejar irányításával. A csoport egyik vezéralakja nem más lett, mint az Agymanók szakértője, a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológia professzora, Dacher Keltner, aki ma is tanácsadója a Facebooknak, sőt a Google-nek is besegít olykor. Tanácsadói és oktatói tevékenysége mellett ő a pozitív pszichológia irányzatához köthető Greater Good Science Center egyik vezetője, kutatásaiban elsősorban az emberi jóság gyökereit igyekszik feltárni, különös tekintettel az együttérzésre, a csodálatra, a szeretetre és a szépségre, illetve hogy mindezeket hogyan közvetítjük a nyelv, a gesztusok és az érintések segítségével.

Illusztráció: Facebook

Az első facebookos összejövetel apropója az volt, hogy a közösségi oldalon rengeteg olyan fotót jelentettek a felhasználók, melyeket a saját ismerőseik töltöttek fel róluk, nem ütköztek az oldal szabályzatába (mint pl. a meztelenség, a gyűlöletbeszéd, az erőszak vagy a zaklatás), csak egyszerűen nem tetszettek nekik, például mert rosszul néztek ki rajtuk. Sokan ilyenkor is a megadott lehetőségek közül választottak, mondjuk meztelenségként vagy gyűlöletbeszédként a Facebooknak jelentették a képet, és nem közvetlenül az ismerősüket kérték meg, hogy vegye le azt. Felmerült az igény, hogy kutatásokon keresztül jobban megértsék az oldalon zajló társas interakciókat (vagy épp pont azok hiányát), és az eredményeket hasznosítsák a felhasználói visszajelzések fejlesztése során. Mindezt úgy, hogy a felhasználók közti kommunikációban az érzelmek megértésének a lehetősége és az együttérzés kifejezése nagyobb teret kapjon.

Úgy alakították át a bejelentések rendszerét, hogy konfliktus esetén elsősorban a felhasználók egymás közötti érintkezését ösztönözzék, hogy a Facebooknak ne kelljen minden ilyen esetben döntőbíróként fellépnie, különösen akkor, ha az érintettek egymás ismerősei.  Akárcsak egy jogi eljárás során, mikor először egy úgynevezett mediátor bevonásával próbálják rendezni a felek egymás között a konfliktusaikat.

A "social reporting" rendszere a kommunikáció ösztönzésén keresztül tehát a feszültségek enyhítésének a céljával jött létre. A zaklatási eseteknél például hozzájárulhat, hogy a zaklatók szembesüljenek tettük következményeivel, annak az érzelmi állapotával, akit megbántottak a felületen. (Pl. a rendszer arra ösztönzi a felhasználót, hogy üzenetben jelezze érzéseit a bántó tartalommal kapcsolatban). Ugyanígy építették a rendszerbe a bocsánatkérés elemeit is azért, hogy lehetőség legyen a felelősség vállalására és a bocsánatkérésre a konfliktus rendezése érdekében. Az átalakítások eredményeképpen végül a problémás esetekkel kapcsolatban megháromszorozódott a felhasználók kapcsolatfelvételeinek a száma, 85 százalékban levették a felhasználók a másikat zavaró tartalmat vagy reagáltak a visszajelzésre.

Körülbelül 10-12 munkatárs dolgozik naponta a Facebooknál hasonló fejlesztéseken. A problémás tartalmak, sértő fotók, zaklatási esetek bejelentési rendszerén túlmenően olyanokon, mint az öngyilkossági szándékra utaló jelek bejelentésének a rendszere, illetve a hangulatjelek, matricák tervezése, tesztelése. A cél, hogy a felhasználók minél jobban kifejezhessék érzelmeiket a Facebookon, hogy a kommunikáció minél humánusabb formáit ösztönözzék.

Idén februárban egyébként már az ötödik Együttérzéskutató Napot tartották a kaliforniai főhadiszálláson, olyan kérdésekkel a napirenden, mint az öngyilkossági szándékra utaló tartalmak, a gyűlöletbeszéd azonosítása és kezelése, az együttérzést közvetítő kommunikáció, a gyász megjelenése, a konfliktuskezelés és az érzelmi intelligencia fejlesztésének a támogatása elsősorban a tinédzsereknél.

 A Finch nevű matricakészlet és Darwin pintyei

 
Az internet közege mindig is érzelemhiányos volt, különösen kezdetben. Az online társas érzelemkifejezéseket vizsgáló legelső kutatások azt mutatták, hogy az interneten mindannyian hűvösebbnek, feladatorientáltabbnak és lobbanékonyabbnak tűnünk, mint amilyenek valójában vagyunk. Az érzelmek észlelése során nem támaszkodhatunk olyan jelekre, mint a beszélgetőtárs gesztusai vagy arckifejezései, ami nagyon sok félreértésre ad okot. Így az érzelmek közvetítésének oroszlánrésze a puszta szövegen túl a hangulatjelekre hárult, amiket a közösségi oldalakon is gazdagon használunk.

A Facebooknál az Együttérzéskutató Csoport feladata lett, hogy új, az érzelmeket pontosabban kifejező hangulatjeleket, üzenetekbe, hozzászólásokba illeszthető "matricákat" találjanak ki, és ezzel együtt még több érzelmet vigyenek az emotikonokba a kommunikáció ösztönzése érdekében. Dacher Keltner és munkatársa, Paul Piff egészen Darwin elméletéig nyúlt vissza, mely az arckifejezéseken keresztül megfigyelhető érzelmek univerzalitásáról szól. Darwinnak köszönhető a matricakészlet "Finch", vagyis "Pinty" elnevezése is, mivel Charles Darwin őket figyelte meg Galápagos szigetén, és ez inspirálta híres evolúciós elméletének a megírására. 

Galápagosi- vagy Darwin-pinty
Fotó: Flickr/Paul Krawczuk

Az Agymanók című Pixar-mozi tudományos hátteréről szóló előző blogbejegyzésben már feltűnt Charles Darwin, Paul Ekman és Dacher Keltner neve. Darwin 1872-es könyvében (Az érzelmek kifejeződése az embernél és állatoknál) több mint 50 univerzális, evolúciós eredetű érzelmet azonosított. Az ő munkájából kiindulva határozott meg Paul Ekman később 6 alapvető érzelmet (öröm, bánat, harag, meglepődés, félelem és undor), melyek a meglepődés kivételével az Agymanók főhősei között is megjelentek. A film egyik tudományos tanácsadója is maga Paul Ekman volt, akárcsak Dacher Keltner, aki korábban Ekmannál írta posztdoktori munkáját.

Fotó: eSterling

A Darwin által leírt érzelmek alapján az Agymanók készítésénél szintén közreműködő Matt Jones, a Pixar munkatársa rajzolta meg a Facebooknak az első, 51 darabból álló vázlatot, amit az Egyesült Államokban és Kínában teszteltek. Az 51-ből 42 érzelem volt az, amit általában tényleg mindenhol felismertek az arcról. A kínaiak elsősorban a negatív, az amerikaiak a pozitív érzelmek azonosításában bizonyultak jobbnak. A tesztek után született meg a Facebooknál a ma is használt 16 darabos animált "érzelemkészlet", a Finch.

Ha viszont a felhasználók már buzgón osztogatják ezeket az izgő-mozgó érzelmeket, akkor a Facebookon semmi akadálya annak, hogy statisztikailag bepillanthassunk a közösségi oldal "lakóinak" érzelmi életébe, elemezhessük a világ országaiban tapasztalható érzelmi hullámzásokat. Ezeknek a kutatásoknak az eredményeiről számolt be az idei év elején Dacher Keltner a Személyiség- és Szociálpszichológiai Társaság évente megrendezésre kerülő konferenciáján, a kaliforniai Long Beachen.

A Pinty-csomag hangulatjeleivel végzett kutatások azt mutatták, hogy a rajtuk tükröződő érzelmek jól felismerhetők a világ számos táján. Minél jobban azonosíthatóak egy országban, annál gyakrabban használják ott az adott emotikont. Azokon a helyeken pedig, ahol az élettel való elégedettség szintje magasabb, és hosszabb a várható élettartam, az emotikonok használata különösen nagy változatosságot mutat.

A mediterrán országok kedvelik a legjobban őket. Az USA-ban szomorúbbak a hangulatjelek, és kevesebb együttérzést fejeznek ki, mint Kanadában, viszont az amerikaiak nagyon sok bámulatot, csodálatot közvetítenek. (Ez utóbbi érzelem közlésének a gyakorisága összefüggést mutat például azzal, hogy az adott országban mekkora összeget fordítanak jótékony célokra.) Olaszországban, Dél-Afrikában, Oroszországban és Brazíliában nagyon sok szerelmet, szeretetet kifejező ("Love") matricát használnak. A kifejezéstelen "pléhpofa" használata pedig Észak-Afrikában és a Közel-Keleten elég gyakori.

A legnépszerűbb, szívecskés "Love" emotikon használatának gyakorisága a Föld országaiban
Térkép: Greater Good

Felfokozott érzelmek: az új lájkgombok eljövetele

 
Az emotikonoktól látszólag nem választja el túl sok minden az október eleje óta tesztelés alatt álló vadonatúj lájkgombokat, melyekkel a Facebook célja,  hogy még könnyebben lehetővé tegye az empátia és az együttérzés áramlását a felhasználók körében. Fontos szempont volt, hogy a mobilos felhasználók számára a lehető legkönnyebbé váljon az érzelmi reakciók közvetítése, ami így egyetlen gombnyomással megoldható. A jól ismert lájkgomb így várhatóan kiegészül majd 5 új gombbal (Reactions): “Love”, “Haha,” “Yay (Örül)” “Wow,” “Sad (Szomorú)” és “Angry (Mérges)”. A 6 alapérzelemből tehát a öröm, a bánat, a harag, a meglepődés helyet kapott a gombok között. Kimaradt az Agymanókban szereplő undor és a félelem, viszont megjelenik a szív ("Love") és a nevető arc ("Haha") ikonja. 

Az összesen hat ikont az Adam Mosseri vezetésével működő, hírfolyamért felelős mérnökcsoport szociológusokkal konzultálva, a Facebook-felhasználók oldalhasználati szokásait figyelembe véve választotta ki. Kategorizálták mindazokat az emotikonokat, matricákat és kulcsszavakat, amiket az emberek a bejegyzéseikben, hozzászólásaikban általában használnak, majd elemezték az így kapott adatokat, hogy kiderüljön, milyen visszajelzések a legnépszerűbbek.  Ismét kiderült, hogy a felhasználók rengeteg szívet ("Love"), továbbá nevető arcot továbbítanak egymásnak. Ez utóbbit valójában két ikon is képviseli a gombok között, a "Haha" és a "Yay". A diszlájk gomb bevezetését azért vetették el, mert tartottak tőle, hogy az túlzott negativitást gerjesztene az oldalon. (Erre mondjuk a harag kifejezése a mérges arccal szintén lehetőséget ad.) 

A jelenleg spanyol és ír felhasználók körében tesztelt gombok végleges sorsa valószínűleg további tesztek eredményétől függ majd. (Időközben a szív ikonja a Twitternek is megtetszett, és az eddigi kedvenc bejegyzéseket jelölő csillagjait le is cserélte szívekre, ami után 6 százalékkal nőtt a kedvelések száma a közösségi oldalon. Ez persze egyelőre az újdonságfaktor számlájára is írható.)

Kockázatok és mellékhatások

 
A megosztott tartalmakra adható lehetséges érzelmi reakciók palettájának a kiszélesítése teljesen elfogadható, többen már rég felismerték az ebben rejlő lehetőségeket (pl. Path, Buzzfeed). A lájk eddigi egyeduralma csak növelte azt a pozitív irányú hangulati torzítást, amit az oldalon megosztott tartalmak egyébként is létrehoznak. A torzítás persze még maradni fog attól, hogy bevezetik a zömében szintén pozitív új lájkgombokat.

A Facebook elemi érdeke, hogy egy biztonságos és kellemes hely legyen, és az is maradjon, ahol minél több időt akarunk eltölteni. De melyik üzletnek, bevásárlóközpontnak vagy étteremnek nem ez manapság az egyik legfőbb törekvése. A fogyasztói társadalom egyéb színterein is egyre inkább az érzelmeink kerülnek terítékre, miért épp a Facebook ne lenne ez alól kivétel. Az új lájkgombok az eddigi megoldáshoz képest egy emberibb, érzelemdúsabb online kommunikáció lehetőségének az érzetét kelthetik, de valójában ahhoz hasonlóan lebutítják érzelmeink kifejezésének egyébként igen gazdag tárházát. Közben pedig tisztában kell lennünk azzal is, hogy az adatainkon, a szokásainkon, az érdeklődési körünkön túl immár az érzelmeinket is átengedjük felhasználásra, és ez korántsem csak a közösségi oldalakon történik így.

A Pixar Stúdió Pete Docter rendezte animációs filmjeiben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a történetek ne csak szórakoztassanak, hanem a hétköznapok során akár felnőttként is hasznosítható, hiteles pszichológiai tudást közvetítsenek, hozzájáruljanak önmagunk és mások gondolkodásának, érzelmeinek, viselkedésének pontosabb megértéséhez. Már a Fel! (Up) is incselkedett a pozitív pszichológia irányzatának néhány alapgondolatával, de a nemrég bemutatott Agymanók (Inside Out) a tudományos alaposságnak már egy ritka magas szintjét üti meg. A rajzfilm készítésénél az emberi érzelmek tanulmányozásának igazi nagyágyúi bábáskodtak tudományos tanácsadóként. 

A hat alapérzelem közül a történetben öt szerepel: a düh, az undor, az öröm, a félelem és a bánat

A Toy Storyban forgatókönyvíróként közreműködő 46 éves Pete Docter első rendezése, a Szörny Rt. még elsősorban szórakoztatni akart, viszonylag egyszerű lélektani háttérrel rendelkezett. A gyerekek félelmei és a rémálmok ijesztő világa a szokásostól eltérő megvilágításba kerülhet, ha az álombeli szörnyekre nem (csak) gonosz lényekként, hanem gondoskodó vagy mókás fickókként tudunk tekinteni. A rajzfilm alapja lényegében az a gondolatkísérlet, hogy mi van, ha az ágy alatt, az ajtó mögött bujkáló rémek nem feltétlenül gonoszak. 

Mindig ügyetlennek és félénknek éreztem magam, ezért visszahúzódtam a saját kis világomba ... Részben emiatt vonzódom az animációhoz. Egyszerűbb volt rajzolni valamit, ami kifejezte az érzéseimet, mint hangosan kimondani azokat. (Pete Docter, NYT) 

Fel! (Up)

A Fel! ennél vaskosabb pszichológiai töltettel rendelkezik. A főszereplő egy 78 éves lufiárus, Carl Fredricksen, aki még gyerekkorában barátkozik össze Ellievel, későbbi szerelmével és feleségével. Életük számos nagyszerű élményen és szomorú pillanaton vezet keresztül, mígnem Ellie egy betegség következtében meghal.

Carl ettől kezdve magányosan, visszahúzódva éli mindennapjait a régimódi családi házban, az akkor épülő modern lakótelep kellős közepén. A szomszéd telkeket már sorra felvásárolták, de az öreg nem tágít, mert ragaszkodik a helyhez, az emlékeihez, ahhoz a fotóhoz, melyet nézegetve mindig arról álmodoztak a nejével, hogy valamikor majd elutaznak a világ legnagyobb vízeséséhez (Paradise Falls). Egyszer aztán mégis fogja magát, léggömböket szerel a házára, és azzal együtt repül Dél-Amerika felé megkeresni a vízesést, megvalósítani közös álmukat.

Potyautasként válik útitársává a nyolcéves kiscserkész, a kissé buzgómócsing, az öreget kezdetben inkább csak bosszantó Russel, akinek nemrég váltak el a szülei. Különösen édesapja hiányától szenved, miközben azon dolgozik, hogy küldetését teljesítse  cserkészként, vagyis segítsen egy idős embernek, és megszerezze az ezért járó elismerést. Végül szerencsésen megérkeznek a vízeséshez, ahol  egy beszélő kutyával és egy madárral egészül ki a csapat, majd jönnek a rajzfilmekben megszokott kalandok, a küzdelmek a fő gonosz karakterrel. Az öregnek eközben választania kell, hogy elhunyt feleségének emlékéhez, közös álmukhoz ragaszkodik továbbra is görcsösen, vagy újdonsült barátaival tart, és megpróbál örömet találni életének hátralevő részében.

A kapcsolatok fontosságának, a kötődés és a társas támogatás jelentőségének a hangsúlyozása a pozitív pszichológia irányzatának egyik központi törekvése, akárcsak az életünknek értelmet adó célok keresése, a jövőkép, és a megvalósításra irányuló aktivitás ösztönzése. A rajzfilm főhőse kiválóan példázza, hogy álmainkat soha nem késő valóra váltani.

Sonja Lyubomirsky, a Kaliforniai Egyetem (Riverside) pszichológia professzora ír arról Hogyan legyünk boldogok? című könyvében, hogy az akaratunktól függő "szándékos cselekedetek" nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy elégedettebbé váljunk az életünkkel. Mi magunk választhatjuk a kreativitást, az örömteli tevékenységekben való részvételt, az olyan értelmes cselekvést, mely jövőképünknek, értékeinknek, elhatározásainknak megfelel, és összeköt minket hozzánk hasonló értékeket valló, hasonlóan gondolkodó emberekkel. Ez persze nem megy mindig könnyen, de megtanulhatjuk, hogyan törekedjünk rá, hogyan vállaljunk kockázatot, működjünk együtt másokkal álmaink megvalósításáért.

A hősies cselekedetek szintén hozzájárulnak személyes jól-létünk növeléséhez, csak meg kell tanulnunk észrevenni azokat a helyzeteket, ahol segíthetünk másoknak. (A híres szociálpszichológus Philip Zimbardo Heroic Imagination Project -je, illetve annak magyar képviselője, a Hősök Tere pont ezt a tudást kívánja tréningeken keresztül átadni).

Agymanók (Inside Out)

Az emberi elmét eddig nem sok rajzfilm választotta története színhelyéül. Az Agymanók egyik nem titkolt előképe egészen a II. világháború idejére (1943) nyúlik vissza, amikor a Disney egy mindössze 8 perces propaganda(rajz)filmet készített Értelem és érzelem (Reason and Emotion) címmel:

Elménk működését két karakter küzdelmeként ábrázolták. Az egyik karakter elméjében például egy precíz, öltönyös könyvelő volt hivatott megtestesíteni gondolkodásunk racionális, elemző, hosszú távú következményekkel is számoló oldalát, míg az érzelmek vezérelte működést egy ösztönlényként viselkedő, hedonisztikus, pillanatnyi vágyait kiélni akaró ősember képviselte.

Tehát lényegében Daniel Kahneman Nobel-díjat eredményező, viselkedési közgazdaságtant megalapozó munkássága, illetve Gyors és lassú gondolkodás című könyvének megjelenése előtt jó fél évszázaddal már megtörtént a gondolkodásunk működésében tapasztalható kettősség rajzfilmes ábrázolása, a barlanglakó képében pedig ott az evolúciós pszichológia alapgondolata is, hogy számos viselkedésünk eredetét legrégebbi őseinknél kell keresnünk. A racionális és érzelmi alapon történő befolyásolás megkülönböztetésére, különösen az érzelmi manipuláció hatalmának a tudatosítására akkoriban különösen nagy szükség volt, és a témával számos, például a média lehetséges hatásait vizsgáló kutatás foglalkozott.

Az Agymanók viszont nem erre a kissé leegyszerűsített racionális-érzelmi kettősség bemutatására épül. Helyette az élvezhetőség és az érthetőség határát még nem túllépve láthatjuk mindazt, amit a tudomány mai állása szerint ismerünk az emberi elme működéséről, a gondolkodásról, az érzelmek, az emlékek vagy az álmok világáról.

A 11 éves Riley békésen éldegél Minnesotában a szüleivel, mikor megtudja, hogy édesapja új céget indít San Franciscóban. Vagyis költözniük kell. Az általában vidám kislányt ez a helyzet igencsak kizökkenti addigi érzelmi egyensúlyából, hisz el kell hagynia a megszokott környezetet, a házukat, a barátokat, a hokicsapatot. A fő hangsúly azonban nem is annyira a történéseken van, hanem azokon az érzelmeken, melyek mindeközben Riley-t vezérlik (Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor). Ők mind a lány elméjében, a "fejhadiszálláson", egy vezérlőpult mögött dolgoznak azon, hogy átvezessék őt a mindennapok kihívásain. Állandó kölcsönhatásban vannak a lány cselekedeteivel, figyelemmel kísérik a küzdelmeit és sikereit, előhívják az emlékeit, őrzik az álmait és versengenek egymással az irányításért.

Miközben a lány próbálja megszokni új környezetét, az érzelmek központjában kitör a káosz, nézőként pedig megtudhatjuk, mi zajlik le valakinek a fejében, aki éppen egyik életszakaszból (gyerekkor) csöppen át egy másikba (tinédzserkor).

A film címének magyar fordítása annyiban furcsa, hogy az alkotók sajtónyilatkozatai alapján kifejezetten az volt a cél, hogy a érzelmek ne a szokásos mesebeli karakterekként, szörnyekként, robotokként vagy pici emberekként legyenek megszemélyesítve, hanem a érzelmek impulzivitását tükröző energialényekként. Ezt vizuálisan a színekkel, fényekkel, lángokkal, ragyogással, a figurák "bőrének" izgalmas ábrázolásával próbálták átadni. Az "Agymanók" ezzel szemben definiál, és ezt a törekvést teljesen elmossa. Az eredeti angol címben (Inside Out) talán emiatt sincs utalás a karakterekre.

Pedig a készítők különösen nagy hangsúlyt fektettek a tudományos pontosságra, idegtudósokkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, az agyi képalkotó eljárások és a fejlődési pszichológia szakértőivel konzultáltak. Ebben a körben a legismertebb név Paul Ekman pszichológusé, akitől eddig se volt idegen a mozgókép világa, hiszen a Hazudj, ha tudsz! (Lie to Me) című közkedvelt tévésorozat lényegében az ő munkásságán alapul. A televíziós szériában nem csupán tudományos tanácsadóként működött közre, de a főszereplő Dr. Cal Lightman karakterét is róla mintázták. (Már volt szó róla a blogon, itt: Hazudsz, ha tudsz?)

Paul Ekman és a Hazudj, ha tudsz! (Lie to Me) című tévésorozatban
Dr. Cal Lightmant alakító Tim Roth 
Fotó: Paul Ekman Group

Ekman legismertebb kutatási területe a különböző érzelmeket tükröző arckifejezések, illetve azok univerzális jellegének a vizsgálata. Azt, hogy bizonyos érzelmek ugyanúgy felismerhetőek az arcról a világ minden táján, evolúciós eredetük és egymástól elkülönült funkciójuk van, azt már Charles Darwin leírta 1872-es Az érzelmek kifejeződése az embernél és állatoknál című munkájában. Viszont az a megállapítás, hogy az alapérzelmeknek a száma 6, az már Ekman és munkatársának Wallace V. Friesennek a kutatásain alapult. 

Az Agymanók készítői számos, érzelmek számával és palettájával foglalkozó tudományos anyagot átnéztek előzetesen. Vannak, amik 3, 16 és 27 alapérzelemről szólnak, de a filmben végül Ekman eredményeire alapoztak, aki nem mellesleg szintén a Pixar székhelyének otthont adó San Franciscóban dolgozik.

Az Ekman-féle 6 alapérzelem az öröm, a bánat, a harag, a meglepődés, a félelem és az undor, de mivel a félelmet és a meglepődést egymáshoz nagyon hasonlónak találták a Pixar munkatársai, ezért a kettőt összevonták, így lettek végül a szereplők a citromsárga színű Derű, a kék Bánat, a vörös Harag, a lila Majré és a zöld Undor. Eredetileg több, egyéb érzelem is versengett a bekerülésért, de végül elvetették őket. Ez lett a sorsa a büszkeségnek, a kárörömnek, az unalomnak, az áhítatnak, a szégyennek, a zavarnak és a megvetésnek.

A tudományos tanácsadók közül a másik ismertebb személyiség Dacher Keltner, a Kaliforniai (Berkeley) Egyetem pszichológia professzora, a pozitív pszichológiával foglalkozó Greater Good Science Center vezetője. Ő leginkább az érzelmek szerepének, működésének és kölcsönhatásainak a témájában tudott hozzájárulni a projekthez.

A történet során kiderül például, hogy emlékeink eléggé rugalmasak, az átélt élményeket nem a maguk teljességében raktározza el memóriánk. A felidézés során többek között a pillanatnyi érzelmeinknek köszönhető a torzulás. (A filmben az emlékeket  szimbolizáló üveggömbök átszíneződnek: egy sárga, örömteli emlékből szomorú hangulat hatására a felidézéskor egy bánatos kékkel színezett gömb lesz).

Megtudhatjuk, hogy még a negatív érzelmeink is hasznosak olykor, és fontos szerepet töltenek be az életünkben, segítenek az alkalmazkodásban. A szomorúság nem szégyellnivaló, nem kell elbújni miatta, hiszen ha kimutatjuk, az pont összeköt minket másokkal. (Ennek facebookos vonatkozásairól olvashatsz a blogon, itt: A Facebookon mindig kék az ég). Mikor a rajzfilm végén a kislány elárulja szüleinek, hogy ő tulajdonképpen szomorú a hirtelen változások miatt, és ezért akart visszaszökni Minnesotába, akkor megerősíti a családjához fűződő kötelékeit, és támogatást kap. De általában a dühöt is károsnak tartjuk, pedig hatékonyan jelzi a bennünket ért igazságtalanságokat, és akár pozitív társadalmi változások elindítója is lehet.

Az adott egyénre és életszakaszra jellemző domináns érzelmeket szintén láthatjuk, amik leginkább a temperamentumnak feleltethetőek meg. A főszereplő kislánynál ez az alapbeállítás a Derű, anyjánál a Bánat, apjánál a Harag. (Az irányítópultnál ők ülnek középen). 

A gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tartalmas élményt nyújtó mozi egyik legnagyobb pozitívuma tehát a tudományos hitelességre való törekvés. Ezen túlmenően mindenkinek segíthet megérteni és elfogadni a saját, illetve a többiek érzéseit, viselkedését, tehát az önismeret és az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez kiváló támogatást ad. De van egy kevésbé nyilvánvaló haszna is az Agymanóknak. 

Még 2009-ben írta meg a New York Times, hogy az Agymanókat is forgalmazó Disney egy kutatóbázist működtet a texasi Austinban, ahol elsősorban a fogyasztói viselkedés tanulmányozásával, az emberi érzelmek kutatásával és neuromarketinggel foglalkoznak, többek között szemmozgás-követő eljárások, arcelemzés, kérdőíves és fókuszcsoportos kutatások, használhatósági tesztek segítségével. Ez a projekt ma már a Disney-től függetlenül működik, de kiválóan rávilágít arra a piaci igényre, hogy egyre hatékonyabban aknázzák ki az elménk működésével, az emberi gondolkodással, elsősorban az érzelmekkel kapcsolatos tudományos ismereteket. 

Egy hasonló rajzfilmekkel felkészített, netán az iskolai oktatás során is tudatosabb fogyasztóvá képzett közönséget azonban nehezebb a saját pszichológiai működésének kiskapuin keresztül, akarata ellenére és érdekei ellenében befolyásolni. Például a történetben is ábrázolt fülbemászó reklámzenék segítségével.

A Fel! vasárnap (2015.07.05.) 19:50-től az RTL Klubon látható, az Agymanókat pedig egy hete vetítik a hazai mozik.

Az elmúlt évek, évtizedek társadalmi trendjeinek, a technológia világán belül pedig különösen a videójátékok és az online pornó elterjedésének köszönhetően a férfiak egyre gyengébben teljesítenek az élet számtalan területén, az iskolától kezdve a hálószobáig. A férfitársadalom válságának tüneteit, okait és a lehetséges megoldásokat a híres szociálpszichológus, Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe új, már magyar nyelven is elérhető könyvéből ismerhetjük meg (Man (Dis)connected: How technology has sabotaged what it means to be male - Nincs kapcsolat: Hová lettek a férfiak?; Angol megjelenés: 2015. május 7., Magyar megjelenés: 2016. május)

Zimbardót még 2011-ben kérték fel egy öt perces, szabadon választható témájú TED-előadás megtartására. Akkoriban számos cikk foglalkozott a fiúk gyenge iskolai teljesítményével, a diplomát szerző férfiak csökkenő arányával. A férfiak érdeklődésének visszaesését a San Franciscoban élő pszichológus professzor maga is érzékelte saját egyetemi kurzusain. Azt is tapasztalta, hogy egyre többen vannak, akik nem akarnak jogosítványt szerezni vagy elköltözni a szüleiktől. Asszisztensével, a könyv társszerzőjével sokat beszélgettek mindezekről akkoriban. Nikita Coulombe fiatal nőként azt érzékelte a saját környezetében, hogy a házibulikban népszerűbbé válnak a számítógépek és a videójátékok a beszélgetések helyett, és a fiúk jobban érdeklődnek a pornó, mint a igazi nők után.

Végül ez lett annak az előadásnak a témája, amiről az "A csupaszcsigáknál többre vágynak a nők" című bejegyzés is szólt itt a blogon, és amivel a stanfordi pszichológus szerette volna erre a problémakörre irányítani a figyelmet, cselekvésre buzdítani a közönséget. Már akkor született egy rövid e-könyv, mely a beszédhez kapcsolódva jelent meg (The Demise of Guys: Why Boys Are Struggling and What Can Do About It - A srácok bukása: Miért küszködnek a fiúk, és mit lehet ellene tenni?), de az még jóval tömörebb volt, mint a friss kötet. 

A főbb következtetések angol és amerikai adatsorokon, kutatásokon, illetve az írók saját felmérésein alapulnak. Ez utóbbi egyrészt egy online kérdőívet jelentett, amit két hónap alatt 20 ezren töltöttek ki az Egyesült Államokban. A válaszadók 76 százaléka férfi volt, és több mint a felük 18 és 34 év közötti fiatal. A másik saját kutatást pedig egy mindössze 67 brit középiskolás körében lekérdezett kérdéssor és néhány mélyinterjú jelentette.

A férfiak válságának tünetei és okai

Az aggodalomra okot adó jelek a Zimbardo Lucifer-hatás című könyvében már megismert mindhárom szinten jelentkeznek, vagyis a személyiség, a közvetlen környezet (szituáció) és a rendszer szintjén is. A fiúk egyre félénkebbek a társas életben, a párkapcsolatok kezdeményezésében, miközben függővé válnak a videójátékok és az online pornó kínálta izgalmaktól. A szituációs tényezők sem kedveznek nekik: egyre többen nőnek fel édesapa nélkül, így nem kapnak megfelelő mintát arra, mit is jelent férfinak lenni. A rendszer szintjén pedig a nők szükségletei mellett kevesebbet beszélünk a férfiak szükségleteiről, és ennek következményei a politikai és gazdasági döntéshozatalban is megjelennek. A férfiak emellett olyan környezeti hatásoknak is ki vannak téve, melyek fiziológiai változásokhoz vezetnek, például csökkentik a tesztoszteron szintjüket, és növelik az ösztrogén szintjét (ülő foglalkozások, mozgáshiány, elhízás).

Mindezeket tetézik a médiában látottak, a munkanélküliség (különösen a fiataloké), és az oktatási rendszer több országban tapasztalható kudarca, egész pontosan az, hogy az iskolák nem tudnak olyan kihívásokkal, ingerekkel teli környezetet teremteni, mely a fiúk kíváncsiságát is felkeltené, megfelelő alternatívát kínálva például az egyre népszerűbb videójátékok mellé.

Az iskolai teljesítmény gyengülése

 
A fiúk iskolai teljesítménye gyengébb a lányokéhoz képest, és a férfiak kisebb arányban szereznek diplomát, mint a nők. Mindez Zimbardóék szerint nem azt jelenti, hogy kisebb az IQ-juk, hanem azt, hogy kisebb erőfeszítést tesznek, ha tanulásról van szó, mert motiválatlanok. Ezen az sem segít, hogy ahogy haladunk lefele az iskolai szinteken, egyre kisebb arányban találunk férfiakat az oktatók között. Az Egyesült Államokban az általános iskolai oktatók 90 százaléka nő, a briteknél a tanárok 80 százaléka.

Ezzel kapcsolatban érdekes ellentmondásra mutatott rá a könyv társszerzője, Nikita D. Coulombe a Reddit nevű közösségi oldalon tartott könyvbemutató fórumon. Miközben egyre több kezdeményezés indul azért, hogy több női programozó vagy mérnök legyen, férfiakat már kevésbé ösztönzünk arra, hogy tanárok legyenek. Pedig hiányuk az oktatásban bizonyára hatással van a fiú (és lány) diákok fejlődésére is.

Fiúk apa nélkül

 
Gyermekkora végéig valószínűbb, hogy egy brit fiúnak tévé van a hálószobájában, mint az, hogy édesapja együtt él vele. Illetve, ha van is apa a közelében, akkor is csupán fél órányi beszélgetés jut a TV, okostelefon és számítógép előtt töltött 44 órára hetente. Pedig az egyik leghosszabb ideig tartó, a részt vevő férfiak életét 75 éven keresztül követő longitudinális kutatás (Harvard Grant Study) megállapítása szerint a férfiak boldogságának és sikerének legszignifikánsabb előrejelzője a szeretetteli gyermekkor (két szülővel, pozitív környezetben, szoros kapcsolatban legalább egy testvérrel).

A férfiak identitását radikálisan befolyásolja az édesapjuk hiánya a gyermekkorban. Az Egyesült Államokban ma a fiúgyermekek kb. harmada apa nélkül nő fel, a briteknél a gyerekek negyede (háromszor annyian, mint 1971-ben). Az afro-amerikai gyerekek 60-70 százaléka nők által dominált közegben nevelkedik, nincs olyan apamodell, mely igényeket támasztana, határokat jelölne ki.

Fotó: Flickr (Florida Memory)

Régebben - a sokszor több generációt is átfogó családokban - az apán túl nagybácsik, nagypapák, idősebb unokatestvérek, férfi ismerősök, szomszédok vették körül a fiúkat, akik mintát jelenthettek. Ma a tömegmédia veszi át szerepüket, ahol a sikert és a népszerűséget agresszív autóversenyzőkkel, dühös séfekkel és milliomos, de alacsony IQ-val rendelkező focistákkal kapcsolhatják össze. A filmekben, sorozatokban (pl. Jackass) megjelennek az olyan gyermeklelkű karakterek is, akik láthatóan anyagi célok, érzelmi intelligencia, az elköteleződés és a felelősség vállalásának képessége, az arra való hajlandóság nélkül élnek.

Környezeti kihívások

Változik a munkakörnyezet és a férfiakat körülvevő technológiai eszközök világa is. A gyárak helyett sokan íróasztal mellett, a szolgáltató és kreatív szektorokban dolgoznak. A traktort felváltotta a kicsi és könnyű táblagép. Az újonnan születő férfiszerepek fenyegetést jelentenek a férfiasság tradicionális felfogására, ezért fordul elő, hogy a gyerekükkel otthon maradó apukákat néhány férfitársuk lúzernek tartja, és sok lány is hanyagolja a "jó fiúkat", ha randiról van szó. Blogokon sok női panaszt hallani arról, hogy alig vannak kedves és tisztelettudó férfiak, akikkel randizni lehetne, miközben ugyanennyi kedves és tisztelettudó férfi szeretne randizási tanácsokat kapni szintén az interneten, mert a nők eddig azzal hajtották el őket, hogy túlságosan kedvesek, passzívak vagy elkeseredettek.

Iskolai unalom vs. videójáték

 
Az iskola világában megtapasztalt unalom és a társas kudarcok elől menekülve sokan a magányt választják, egy olyan biztonságos világot, ahol ők irányíthatnak, nem kell félniük a visszautasítástól, és elismerik a képességeiket. A videójátékokban a fiúk aktívak és cselekvőek lehetnek, készségeket szereznek és fejlesztenek, státuszt, tiszteletet, elismerést vívnak ki. A lányok viszont nem sok értelmét látják az ilyen típusú versengésnek.

Fotó: Flickr (OakleyOriginals)

A növényevő férfiak csemegéje: online pornó

 
Az online pornó könnyen elérhető, olcsó és névtelenséget biztosít a felhasználó számára, mindez nagyban hozzájárul népszerűségéhez (2013-ban a PornHub volt 35. leglátogatottabb weboldal a 6-14 éves britek között), viszont a lányoknak a videójátékokhoz hasonlóan kevésbé izgalmas, mert a filmek a vizuális ingereket helyezik előtérbe szemben a történettel és a kapcsolat jellemzőivel. A filmek zömében ma már alig jelenik meg valamilyen narratíva, csak a testi kontaktus áll a középpontban.

Sok fiatal fiú viszont a pornón keresztül kap bevezetést a szexualitásba. Azt gondolják, ez az, amit a nők, a lányok is elvárnak a szexuális életben, miközben nem alakulnak ki azok a társas készségeik, melyek az igazi párkapcsolatok kezdeményezésében segítenének. Nem tanulják meg, hogyan hívjanak randira egy lányt, félnek az elutasítástól, kialakul a félénkség, amivel nem kell megküzdeniük az online színtéren. A brit fiatalok negyede még szexuális oktatásban sem részesül.

Zimbardo "szexuális szempontból különlegesek"-nek nevezi azokat a fiatalokat (elsősorban férfiakat), akik úgy érzik, nincs is már szükségük más személyre szexuális vágyaik kielégítéséhez. Japánban soshoku danshi-nak (növényevő férfiaknak) hívják azokat, akik nem érdeklődnek az igazi szex iránt. Az olyan fejlesztések elterjedése, mint a 3D-s pornó, inkább a jelenség globalizálódásának irányába fog vezetni a pszichológus sejtése szerint, ahhoz, hogy az igazi szex már nem is lesz annyira vonzó alternatíva.

Az arousal-függőség szerei

A pornó és a játékok izgalmas világa digitális alternatívát kínál, kevésbé megerőltető, kockázatos, zavarba ejtő. Csábítóbb, mint a szex, a sport vagy a való világ társas érintkezései. Mindez azonban visszahat a kognitív és a szociális fejlődésre, a koncentrálás képességére. A lányok eközben kiemelkednek a való életben, ahol a társas készségek a siker forrását jelentik.

Míg az alkoholnál, a drognál és a szerencsejátéknál ugyanabból akarsz többet, addig a pornónál és a videójátéknál szintén ugyanabból szeretnél, csak mindig máshogy. Újdonságra, változatosságra van szükség ahhoz, hogy ugyanazt az élvezeti értéket kapd. A feszültségtől, izgalomtól, az arousaltől válsz függővé (arousal addiction), amiben kulcsszerepe van a vizuális élmény újdonságának.

A túlzásba vitt használat örök kérdése

 
Zimbardóék többször hangsúlyozzák, hogy nem a videójátékokkal és a pornóval van probléma, hanem azzal, ha valaki túlzásba viszi a fogyasztásukat, és ez fiúknál gyakoribb. Elismerik, hogy a lányok is néznek pornót és játszanak videójátékon, de nem olyan intenzíven, mint a férfiak.

A stimuláns szerek 85 százalékát az USA-ban fiúknak írják fel. Ezeket többek között az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) kezelésére használják. A túlzásba vitt pornófogyasztás pedig csökkentheti az érdeklődést és a vágyat az igazi nők után (Hasznos oldalak a témában: Fight the New Drug, Your Brain On Porn).

 Fotó: Fight the New Drug

De mit is jelent pontosan a túlzott használat? Erre egyrészt konkrét időtartamot lehet meghatározni. Videójátékok esetében az ismert játéktervezőre, Jane McGonigal-re hivatkozva mondják, hogy kb. napi négy óránál van a limit, míg a pornónál ez heti 2 óra. Viszont a használat ideje mellett/helyett fontosabb odafigyelni olyan jelekre, mint például, hogy motiváltnak érezzük-e magunkat arra, hogy másfajta, valódi tevékenységekben is részt vegyünk, problémát jelent-e kapcsolatot teremtenünk másokkal a való életben, vagy a pornó esetében a filmeken túl igazi emberek is képesek-e felizgatni minket.

Megoldási javaslatok

 
A könyv utolsó részében és Zimbardo interjúiban elhangzik jó pár "válságkezelő" javaslat. Például:

• növelni lehetne a férfiak arányát a tanárok között;
• támogatni kellene férfiakat abban, hogy fiú- és férficsoportokat, közösségeket alakítsanak;
• apa-család kapcsolatot erősítő jóléti reformokat lehetne bevezetni;
• több, kevésbé erőszakos, a játékosok együttműködésen alapuló videójáték kellene;
• szorgalmazni kell a családon belüli beszélgetéseket a szexről és a párkapcsolatról, a pornó és a valóság közti különbségről;
• bővíteni kellene a sportolási lehetőségeket, és tánciskolákat lehetne indítani a tizenéveseknek, hogy a fíúk megtanulhassanak táncolni (mivel Zimbardo szerint ez a népszerűség egyik titka a lányoknál)

A stanfordi professzor örök optimizmusa ellenére ugyanakkor mégsem reménykedik túl nagy változásban:

Valóban aggaszt engem ez az egész a srácokkal, mert nincs egyetlen, könnyen kivitelezhető megoldás. Ez fájdalmas számomra, mert optimista ember vagyok. A fiúk bajban vannak.

Kritikus hangok

 
Nem túl meglepő módon a kötet a megjelenése óta több oldalról kapta a kritikákat. A brit Guardian nem is egy cikket szentelt a témának. Publicistái egyrészt azt kifogásolták, hogy a könyv sok állítása egyszerűen megalapozatlan. Statisztikákon, illetve egyéb kutatásokon alapulnak ugyan, de nem szolgálnak elégséges és megfelelő bizonyítékkal, így pedig csak a szexista érveket, és a régimódi nemi sztereotípiákat erősítik, a lányok szempontjaival (pl. az apa nélkül felnövő lányokkal) nem is foglalkoznak. 

Zimbardóék saját kutatása valóban pusztán egy online kérdőív, melynek - az amúgy igen nagy - 20 ezer fős mintája nemi szempontból nem túl kiegyensúlyozott (76 százalék volt a férfiak aránya), a 68 fős brit felmérés pedig nem alkalmas messzemenő következtetések levonására. Csak ezekre alapozva nem lehet ok-okozati következtetéseket levonni, márpedig a könyv lényegében ilyeneken alapul. (Sok esetben az sem világos, hogy egy feltételezett összefüggés miért csak a férfiakat érinti.)

A kritikák egy másik része a videójátékokkal kapcsolatos, ahol mindig visszatérő probléma, hogy mit nevezünk túlzott használatnak, illetve hogy kik alkotják a játékok törzsközönségét. Úgy tűnik ugyanis, téves az a feltételezés, hogy a szobájukba visszahúzódó magányos kisfiúk vagy tinédzserek körében a legnépszerűbbek az online vagy videójátékok, a nemi megoszlás pedig összességében kiegyenlített.

Fotó: Flickr (Valentin Ottone)

Azt a könyv szerzői is elismerik, hogy a videójátékoknak sok pozitívuma lehet: fejleszthetik a problémamegoldási készséget, közösségi együttműködésre nevelhetnek, illetve terápiás célokra is használhatóak (Pl. Elterelik a figyelmet a fájdalomról úgy, hogy az agyban is kimutatható a csökkent fájdalomérzet. Gyerekek fogorvosi kezelésénél alkalmazzák is.)

De igazából nem magát a játékokat tekintik problémának, hanem a kiterjedt használatot. Sok fiatalnak a játék ma már közösségi élményt is jelent, versenyeket, rendezvényeket szerveznek, ahol a való életben is találkoz(hat)nak egymással. Meg persze az se mindegy, hogy milyen típusú játékról mondunk véleményt. Olyanról, mely magányos harcosok erőszakos versengésén alapul, vagy olyanról, amelyiknél másokkal való együttműködésre van szükség a sikerhez.

Több sikerkönyv született mostanában, ami általában a technológia, az internet káros hatásait emeli ki, a használat közvetlen következményeként jelölve meg mondjuk az elmagányosodást vagy az elbutulást. Zimbardóék kötete szerencsére ennél összetettebb. Elgondolkodtató, de a következtetések néhol túlzónak, és bizonytalan lábakon állónak tűnnek. Sok pozitív erőfeszítés történik a technológia világában, például a videójátékok terén, melyek lendületét megtörheti, ha a közönség mindig csak félelemkeltő tálalásban hall ezekről a témákról. Ebből a szempontból némileg megtévesztő a könyv alcíme, mely kizárólag a technológiát teszi felelőssé a férfilét jelentésének a negatív irányú változásáért, ugyanis a fejezetekből ennél egy sokkal bonyolultabb, éppen ezért nehezebben is igazolható összefüggésrendszer bontakozik ki.

Mikor online és offline, virtuális és fizikai valóságról beszélünk, egyre többször van olyan érzésem, mintha túlzottan leegyszerűsítenénk magunknak azt a világot, ami manapság körülvesz minket. A kettős látás eközben kiváló táptalaja lehet olyan előítéleteknek, melyek minőségileg eltérőnek, jobbnak vagy rosszabbnak állítják be egyiket vagy másikat, pedig lehet, hogy eleve téves, mesterségesen megosztott szemszögből nézzük a dolgokat, és környezetünk pontosabb megértéséhez inkább egyetlen kiterjesztett, a technológia nyújtotta lehetőségek által kibővített valóság feltételezése vezetne.

Fotó: Flickr

A kávézóban ülve olyan témákról beszélgetünk az ismerőseinkkel, amiket a Facebookon láttunk vagy olvastunk, majd gyorsan bejelöljük a tartózkodási helyünket az okostelefonon, és azonnal megjelenik a falunkon, hogy kivel, hol isszuk éppen a cappuccinót. A "két világ" - már ha tényleg kettő van belőle - folyamatos kölcsönhatásban működik, és egyre inkább erőltetettnek tűnik éles határt húzni közéjük. 

Gyakran találkozom például a "nulladik benyomás" fogalmával, ami elméletileg az interneten keresztül szerzett, az első benyomást megelőző információt jelenti egy adott személyről. Ha azt kérdezné valaki, hogy vajon miben tér el a nulladik és az első hatása, akkor gondban lennék, ugyanis szerintem nem sok mindenben. Talán a hitelesség felől lehetne közelíteni a kérdéshez. Az interneten olvasott információt esetleg kevésbé érezzük hitelesnek, mint azt, amit a saját szemünkkel tapasztalunk. Ennek azonban ellentmond, hogy a kutatások szerint a neten inkább csak füllentünk, mint hazudozunk magunkról, például a Facebook-profilunk és tevékenységünk is közelebb áll a valósághoz, mint a magunkról ideálisnak tartott képhez.

De teljesen mindegy, hogy valakiről az interneten vagy személyesen szerzünk valamilyen benyomást, az ugyanúgy meg fogja határozni a másikról előzetesen kialakított képet, és az azt tükröző viselkedésünket. Az már más kérdés, hogy a kiindulópontunk igaz volt-e vagy hamis, de véleményem szerint első benyomás csak egy van, akár a netről, akár egy újságból, akár személyesen szereztük.

Ám ahogy a másokról szerzett benyomás esetében, ugyanígy például az internetes zaklatásoknál sem választható szét élesen a zaklatás hagyományos és online megjelenési formáinak a hatása. A legtöbb esetben ugyanis a kettő együtt fordul elő.

Egy fiatal amerikai szociológus, a Snapchat egyik kutatója, Nathan Jurgenson 2009-ben írt a blogján arról, hogy a helymeghatározást is használó közösségi oldalak, a GPS, az arcfelismerő rendszerek, a mozgásunkat lekövető videojáték-konzolok világában már nem sok értelme van az online és az offline, a digitális és a fizikai valóság éles megkülönböztetésének, mert a két világ határai egyre jobban összemosódnak. Egyetlen kiterjesztett valóságban élünk, ahol az anyagi világ elemei összeolvadnak a digitális információkkal, és egymással kölcsönhatásban építkeznek. 

A digitális dualizmus

2011-ben digitális dualizmusnak keresztelte el azt a megközelítést, mely - szerinte tévesen - mesterséges választóvonalat húz a digitális-online és a fizikai-offline világ közé. A digitális dualizmus képviselői általában a kettő közötti minőségi különbségről is beszélnek, hisz a digitális "csak" virtuális, a fizikai pedig az, ami valódi. Ebből a megközelítésből indul ki számtalan, többek között az internetet, a Google-t vagy a Facebookot érő, nyílt és burkolt kritika, mely számos könyvben (pl. Nicholas Carr: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet?; Sherry Turkle: Alone Together; Evgeny Morozov: The Net Delusion) és mozifilmben (pl. A közösségi háló) bukkan fel.

A kritika tárgya például az, hogy a személyes kapcsolatok gazdagságát, valódiságát felváltja a Facebook jelentéktelen, hamis, pusztán virtuális világa. Ez a digitális dualizmus nézőpontja, ami Jurgenson véleménye szerint egyre kevésbé írja le jól az emberi kapcsolatok dinamikáját a 21. században. Valójában fizikai világunk egyre jobban digitalizálódik, a Facebook pedig egyre valóságosabb. 

A kiterjesztett valóság egyszerre technológiai és természetes, digitális és fizikai. Az ember énje, identitása se szakad két részre (elsőre és másodikra, online-ra és offline-ra, valódira és digitálisra), hanem egyetlen kiterjesztett énről kellene inkább beszélni.

"Ha kinyitsz egy könyvet, nem mondod, hogy a nyomtatott világra kapcsolódsz, pedig az internet esetében így fogalmazunk. Amikor valakit telefonálni látunk, azt kell gondolnunk, hogy egy másik személlyel beszél, nem egy tamagocsival." - Nathan Jurgenson

Az interneten szerveződő társadalmi-politikai mozgalmakat gyakran éri az a vád, hogy nem elég hatékonyak, az emberek egy kattintással letudják a hozzájárulásukat, és nem fejtenek ki valós tevékenységet (lásd.: Ne csak lájkolj, cselekedj!). A szervezeti teljesítmény értékeléséhez ugyanakkor a hagyományos, és az azt támogató internetes aktivitás eredményeit egyszerre kell figyelembe venni. A mozgalmak valójában a kétféle színtér előnyeit egyszerre használva igazán hatékonyak. A technológia leginkább a csoportok külső és belső kommunikációját, az információk megosztását, és a szervezést segítik, de igazán tartós társadalmi változások önmagában az "online világtól" nem várhatóak.

A közösségi oldalakat nyugodtan lehet és kell kritizálni, de azt a kiterjesztet valóság nézőpontjából érdemes megtenni, illetve magáról a digitálisan kiterjesztett valóságról is kialakíthatjuk a saját véleményünket. 

Ők tényleg "csak" Facebook-ismerősök?

A digitális dualizmus felől nézve könnyen felszínesnek bélyegezhetjük az interneten születő kapcsolatokat, vagy azokat a kötelékeinket, amik csak gyengén fűznek össze minket másokkal, például mert régen találkoztunk egyes ismerőseinkkel. Pedig pont ezek a gyenge kötések segíthetnek bennünket a leginkább bizonyos helyzetekben, mondjuk amikor állást keresünk, vagy gyorsan szállásra van szükségünk külföldön. Ismerőseink a Facebookon nem virtuális lények, hanem ugyanazok a hús-vér emberek, mint akikkel találkozni szoktunk, vagy akikkel bármikor lehetőségünk van erre. 

Fotó: Facebook/Are you really my friend? The FB portrait project

Tanja Hollander ezt saját fotóin keresztül mutatja meg. 2010-ben éppen két barátjának írt levelet szilveszterkor, mikor foglalkoztatni kezdte a kérdés. Az egyik levelet kézzel írta meg, és postán adta fel, a másikat üzenetként küldte el a Facebookon keresztül. Mindkettőnek megvan a maga előnye, a levél például kézbe vehető, eltehetjük emléknek, míg a Facebook-üzenetre azonnal választ kaphatunk.

A fotós azonban nem állt meg a filozofálgatásnak ennél a pontjánál, hanem 2011 első hónapjaiban elemezni kezdte tevékenységét és kapcsolatait a közösségi oldalon, majd fogta a fényképezőgépet és az állványt, hogy egy portré erejéig személyesen találkozzon mind a 626 ismerősével azok otthonaiban. 

A projekthez (Are you really my friend?) szükséges 50 000 dollárt az internet segítségével gyűjtötte össze. Havonta két hetet töltött távol. Ezalatt 43 államban, 5 országban és kb. 150 városban járt. Ismerőseinek a 95 százaléka fogadta (akik nem válaszoltak többszöri megkeresésre, azokat törölte), 74 százalékuk étellel, szállással kínálta, ami különösen azoktól volt neki furcsa kezdetben, akikkel soha nem találkozott még a való életben. Elmondása szerint ismerőseinek otthonaiban nem igazán érték nagy meglepetések a Facebookon látottakhoz képest, a környezet legtöbbször illeszkedett az illetőről előzetesen kialakított feltevéseihez. 

A kiterjesztett valóság színterei

Az online és offline világ megkülönböztetésén alapuló magyarázatok egyre kevésbé fedik le hitelesen azt a környezetet, amiben élünk. A technológiai eszközök kitágítják lehetőségeinket az élet számos területén, meghatározzák viselkedésünk kereteit adott felületeken, de a hétköznapok valóságában normál esetben inkább kiegészítő szerepük van, és állandó kölcsönhatásban állnak vele.

Mint ahogy máshogy viselkedünk a munkahelyünkön, és máshogy otthon, a családtagjaink körében, ugyanúgy az online tér különböző sarkaiban is másként viselkedünk attól függően, hogy épp kikkel kommunikálunk és pontosan milyen típusú tevékenységet végzünk. 

A Facebook-felhasználók, a kávézóból  becsekkolók mi magunk vagyunk, és ha tisztában vagyunk vele, hogy a digitálisan kiterjesztett valóság egyes színterei, helyzetei és az emberi viselkedés között milyen kapcsolat van, akkor hatékonyabban és biztonságosabban működhetünk az általunk tetszőleges módon elkeresztelhető világban, akár egy kávézóban ülünk éppen, akár az interneten szörfölünk, akár mindkettőt csináljuk egyszerre. 

Előfordult már, hogy csak azért néztél fel a Facebookra, az Instagramra vagy a Twitterre, mert tartottál attól, hogy az oldalakon aktívabb ismerőseid a másnapi találkozásotok alkalmával nálad naprakészebbek lesznek? Érezted már úgy, hogy folyamatos kapcsolatban kell lenned a többiekkel, állandó kommunikációs készenlétben? Amennyiben igen a válasz, már ismered a FOMO-t (Fear of Missing Out), vagyis szorongtál már attól, hogy a közösségi felületektől távol lemaradsz egy lényeges, érdekes vagy izgalmas fejleményről barátaid életével kapcsolatban. Ha nem követed az eseményeket, akár egy élvezetes, szórakoztató tevékenységből is kimaradhatsz, azon túl, hogy hátránnyal indulsz majd a másnapi beszélgetés során.

Illusztráció: inconnu (by Ilenia Madelaire)

A FOMO fogalmát érdekes módon a közösségi oldalakkal összefüggésben használják ma a legtöbbet, annak ellenére, hogy a jelenség bizonyára egyidős az emberiséggel, de az írásbeliség történetével egészen biztosan. Az írás megjelenésében ott a félelem, hogy a jövőben lemaradunk a saját vagy mások jelenlegi gondolatairól, ismereteiről. A nyomtatás feltalálásában ott a szorongás, hogy nem ismerhetjük azt a tudástömeget, amihez csak kiváltságos társadalmi csoportok (pl. egyházi személyek) férhetnek hozzá. Lemaradunk akkor, ha nem olvassuk el a legújabb könyveket egy adott témában, ha nem követjük a közéleti híreket a napilapokban, nem hallgatunk rádiót, nézzük meg a kedvenc sorozatunk következő részét a tévében, nem fogyasztjuk a médiát. Mindennek következtében pedig kimaradhatunk azokból a társadalmi eseményekből, közösségi élményekből, melyeket a naprakész információk határoznak meg. 

Mikor három éve a Való Világ ötödik szériájával foglalkozó kutatásban működtem közre, a fókuszcsoportokból többen a műsor nézésének egyik okaként a szociális nyomásra hivatkoztak. Azért kezdték el követni az adást, mert a kollégáik arról társalogtak, és nem akartak kimaradni. Vagy mert a gyerekek nézték a családban, és a szülők szerettek volna velük beszélgetni a műsorról.

A lemaradástól való szorongás motivációs erőként nem csak a médiafogyasztást befolyásolja. Megjelenik akkor, amikor a legújabb divat szerint akarunk öltözködni, amikor beállunk a sorba a legújabb iPhone-ért, amikor úgy érezzük, muszáj részt vennünk a városba érkező népszerű külföldi együttes koncertjén. De az online társkeresés sem mentes tőle, hiszen soha nem tudhatjuk, milyen lehet az a lány vagy fiú, akinek az adatlapjára még nem bukkantunk rá, és akiről lemaradhatunk, ha inkább elmélyedünk egy kapcsolatban a további keresgélés helyett.

Illusztráció: The Beacon

A FOMO tehát öngerjesztő, és bárminek a fogyasztását, birtoklását, megélését befolyásolja. Akkor hogyhogy mégis a közösségi oldalakkal kapcsolatban beszélünk a legtöbbet róla? A lehetséges okok listája persze bővíthető, de ami biztos, hogy az oldalak segítségével az eddigiekhez képest példátlan mértékben láthatunk bele a minket legjobban érdeklő emberek, vagyis a saját ismerőseink életébe. Valós időben követhetjük a velük történő eseményeket, a gondolataikat és az érzéseiket. Talán a régebbi korokhoz képest manapság elfoglaltabbak is vagyunk, több érdekes dolog történik velünk, ami érdekelhet másokat, de az is lehet, hogy csak többet mutatunk magunkból és az életünkből.

Fomológiai tapogatózások

2011 tavaszán az amerikai JWTIntelligence végzett közvélemény-kutatást kifejezetten a FOMO-ról. Ebben többek között az derült ki, hogy a kimaradástól való szorongás leginkább az Y-generáció tagjaira és a tőlük fiatalabbakra jellemző, tehát a 35 év alattiakra. Az identitásformáló tinédzserkorban a társas összehasonlítás lehetősége miatt is kitüntetett szerephez jutnak a közösségi oldalak, így nem meglepő, hogy a FOMO mértéke már ebben a korosztályban is nagy. Meglepő viszont, hogy a férfiak úgy tűnik inkább szoronganak, mint a nők. Például a megkérdezett amerikai férfiak 38 százaléka mondta, hogy mellőzöttnek érzi magát, mikor a közösségi oldalon szembesül vele, hogy a barátai kihagyták valamiből. A nőknél csak 26 százalék.

Az első "fomológiai" kutatást 2013 júliusában publikálták. Dr. Andy Przybylski, az Essexi Egyetem pszichológusa kutatócsoportjával arra az eredményre jutott, hogy a FOMO olyan személyekre jellemző, akik hiányt szenvednek bizonyos pszichológiai szükségleteik, például az elismerés, a kontroll vagy a társas kapcsolatok iránti vágyuk kielégítésében, akik gyakran unatkoznak, magányosak.

Fotó: Biokinetic 

Általában ők azok, akik például vezetés közben is állandóan sms-eznek vagy emaileznek, egyetemi előadások alatt közösségi oldalakon lógnak. Azt találták, hogy a legfanatikusabb fomósok annyira elmerülnek mások tevékenységének a követésében, hogy már saját igényeikre sem fordítanak figyelmet. A kutatók nem csak a fokozottabban veszélyeztetettek személyiségjegyeit azonosították, de mérhetővé is tették a FOMO egyéni szintjét, amit egy online kérdőíven némi angoltudással akár mi magunk is tesztelhetünk, illetve összehasonlíthatjuk eredményünket az eddigi kitöltőkével.

Fontos hangsúlyozni, hogy konkrétan a FOMO témájában eddig elég kevés kutatást végeztek, és a közösségi oldalakkal való kölcsönhatás irányát is nehéz meghatározni. Vajon tényleg a közösségi oldalak használata miatt félnek jobban egyesek attól, hogy kimaradnak dolgokból, vagy pedig olyan emberek vonzódnak inkább az oldalakhoz, akik eleve kirekesztettebbnek érzik magukat, jobban félnek és szoronganak. Ez egyelőre nem világos. Mindenesetre, ha feltételezzük a FOMO szerepét például az internet előtti médiahasználatban, akkor talán kisebb mértékben tekinthető a jelenség olyannak, amit feltétlenül a közösségi oldalak számlájára kellene írni.

Segítség! Fomós vagyok! Mit tegyek?

1. Találjuk meg a szenvedélyünket!

Keressük meg azokat a minket érdeklő, örömteli (lehetőség szerint társas!) tevékenységeket, amik lekötik a figyelmünket, amikben el tudunk mélyedni annyira, hogy közben semmi mással nem akarunk foglalkozni.

2. Tudatosítsuk magunkban, hogy lehetetlen vállalkozás semmiről sem lemaradni!

Ahogy képtelenség minden létező újságcikket, könyvet felkutatni és elolvasni akár csak egyetlen témán belül, ugyanúgy ismerőseink életének minden pillanatát sem lehetséges nyomon követnünk. Még a hozzánk legközelebb álló személyekét sem. Ennek értelme sincsen, hiszen ha megtennénk, az egyenlő lenne saját magunk, a saját igényeink feladásával. Vegyük tudomásul, hogy mindig lesznek olyan események, amikből kimaradunk, és olyan információk, hírek vagy pletykák, amikről lemaradunk.

3. Vegyük észre, hogy sokszor eleve szűrt információkat kapunk, de az se árt, ha tovább szelektálunk!

A Facebook hírfolyamában például ismerőseink bejegyzései különféle szempontok szerint eleve szűrve jelennek meg. Vannak olyan ismerősök, akiknek a bejegyzéseit már hónapok óta nem látjuk, és vannak, akiknek az összes megosztását látjuk. Ha aktívabban kommunikálunk valakivel, vagy gyakran megnézzük a profilját, akkor az ő megosztásai többször jelennek meg hírfolyamunkban, de korántsem biztos, hogy mindegyik. Hasonlóan működik ez az általunk lájkolt oldalak esetében. Ha akarjuk, a tevékenységünkkel, bizonyos beállításokkal változtathatunk a hozzánk eljutó információk mennyiségén azért, hogy valóban csak a minket érdeklő dolgok jussanak el hozzánk. Közösségi oldalakon, e-mail kliensekben, hírgyűjtőkön lehetőségünk van a szűrésre. Éljünk vele, csökkentsük a feldolgozandó információ mennyiségét!

4. Bízzunk az alkalmazkodóképességünkben!

Az aggodalmak ellenére az emberiség eddig valahogy mindig megküzdött a könyvek, a nyomtatott sajtó, a rádió vagy a televízió jelentette kihívásokkal. Bizonyára az internet és a közösségi oldalak esetében is képesek leszünk megtalálni a szorongáscsökkentő megoldásokat, és alkalmazkodni tudunk az információs túlterhelés aktuális állapotához mind társadalmi, mind pedig egyéni szinten. Bízzunk benne, hogy erről még nem maradtunk le!

Az idei nyár a sokszor egymással párhuzamosan futó különböző kihívások jegyében telt a közösségi felületeken. Volt köztük amerikai import, hazai találmány, olyan, amelyik működőképesnek bizonyult, és olyan is, amelyiknek a kezdeti médiafigyelem ellenére sem igazán akaródzott továbbterjedni. A hasonló víruskampányok céljai és módszerei elég változatosak, de ha hatást akarnak elérni, fontos szem előtt tartaniuk és beépíteniük azokat a pszichológiai sajátosságokat, melyek szerepet játszottak az összességében sikeresnek mondható változatokban.  

Flickr/Anthony Quintano

Még 2010-ben találkoztam egy videósorozattal a YouTube-on, melynek mindegyik darabjában ugyanaz a német srác fogott egy jeges vízzel teli vödröt, és a fejére borította az egészet. Az akcióval, mely szerte Németországban ismertté vált, a SALEM International nevű, Stuttgartban alapított keresztény jótékonysági szervezet kívánt új tagokat toborozni. A videókban a toborzási kampány vezetője vállalta, hogy minden egyes új belépő tiszteletére fogja a vödröt, és a nyakába zúdítja annak tartalmát.

A mókásnak tűnő kezdeményezés idén nyáron jutott újra az eszembe az USA-ból induló jeges vödrös kihívás (Ice Bucket Challenge) berobbanásakor.

Itt már nem ugyanaz a személy öntötte magára több alkalommal a vizet, hanem mindig más, mivel az akció része lett 3 másik személy megnevezése, kihívása. Ezáltal vált biztosítottá a vírusszerű terjedés a közösségi felületeken. A toborzás helyett az adománygyűjtés került a középpontba.

Valójában már 2013 közepétől keringett az USA északi területein a "Hideg Víz Kihívás" (Cold Water Challenge), melyben a résztvevő választhatott, hogy rákkutatás céljára adományoz, vagy pedig hideg vízbe ugrik. A jeges vödör megjelenése állítólag golfozóknak köszönhető, akik állatvédő szervezetnek gyűjtöttek, de egyre többen bekapcsolódtak különféle egyéb szervezeteket, kórházakat támogatva. Így jutott el a kampány olyanokhoz is, akik egy ritka, gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségben, az amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS) szenvednek.

Az egyik első, ALS-szel kapcsolatba hozható videót Pat Quinn osztotta meg, többek között New-York-i szobatársával, barátjával, Pete Frates-szel. Mindkettőjüknél diagnosztizálták a betegséget korábban. Az előtte Bostonban és Európában is játszó hivatásos baseballjátékos Fratesnél egy elhúzódó csuklósérülést követően még 2012-ben, míg Quinn esetében tavaly.

Quinn 2014. július 27-én osztotta meg a saját videóját. Az akció szétterjedt a családtagok és az ismerősök között, egy hétre rá felkeltette a bostoni, két hét múlva az országos, három hét múlva a legnépszerűbb, celebeket szerepeltető szórakoztató műsorok, majd négy hét múlva a nemzetközi média figyelmét. Pete Frates édesanyja, Nancy Frates októberben tartott előadást a TED bostoni konferenciáján. Az erről készült videó csütörtök óta látható a TED oldalán.

A jeges vízzel együtt zúdult ránk a Facebookon a magyar vers népszerűsítésére született verskihívás, ahol a Facebook-felhasználónak 10 ismerősét kellett megjelölnie, arra kérve őket, hogy két napon belül osszanak meg egy újabb verset, és hívjanak ki ők is 10 ismerőst, majd így tovább.

Az előbbiek farvizén evezve pedig megjelent egy kevésbé átgondoltnak tűnő magyar próbálkozás, ami már csak egészen minimális mértékben volt érzékelhető. A kezdeményező arra szólított fel, hogy vásároljunk be egy rászorulónak. 

Azóta viszonylagos nyugalom van kihívásfronton, bár egészen érdekes öszvérszerű, sokszor határozottan kritikusnak szánt leágazások is felbukkantak menet közben, mint például az ukrajnai véres vödör, illetve az indiai rizses vödrös kihívás vagy a kajárpérci "Versesvödör Cselendzs". 

Mi kell a gyors és széleskörű terjedéshez?

Humor - A néző valójában kétféle érzelem között hánykolódik a zuhanyjeleneteket látva. Egyrészt közösséget érez szegény szerencsétlen áldozattal, szinte a saját bőrén érzi a jéghideg vizet, de tudja, hogy az illető önként vállalta sanyarú sorsát, tehát a káröröm és az empátia végletei között hánykolódva könnyedén csúsznak az érzések inkább a káröröm és a kiadós röhögés irányába. Egyszerűen mókás dolog mások önként vállalt, de azért feltételezhetően nem túl komoly következményekkel járó szenvedését, csetlését-botlását figyelni. 

Könnyű kivitelezhetőség (kis pénz és energiabefektetés) - Mint látjuk, elég egy dokumentálásra és megosztásra alkalmas eszköz, egy vödör és némi víz, jég. A víz miatt egyébként kemény kritikák érték a kampányt, hiszen a világ számos pontján a tiszta ivóvíz komoly értékkel bír. Erre próbált az ismert színész, Matt Damon is rámutatni, amikor vécécsészéből kimert vízzel teljesítette a kihívást. Így próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy az tisztább, mint sok helyen az emberek által fogyasztott víz.

Egyértelmű utasítás, határidőhöz kötött teljesítés - Egyszerű, jól érthető, konkrét utasítások vannak 24 órás határidő megjelölésével, ami hatékonyabban ösztönöz cselekvésre, mint egy bonyolult kérés, amit elég akár majd valamikor a ködös távoli jövőben végrehajtani.

Konkrét személyeket nyilvánosan szólít fel cselekvésre - Ha az ismerősöd kihívása a TE nevedet tartalmazza, akkor nem tudod másra hárítani a teljesítés felelősségét. A nyilvános megszólítás egyfajta kényszerítő erővel bír, ami elkötelezetté tehet a teljesítés irányába. Ha nem reagálsz, mit fog szólni az ismerősöd, aki kihívott? Mit fog szólni a többi ismerős, aki látta, hogy kihívtak? Ebből a csapdahelyzetből nehéz menekülni. A 3 vagy még több személy megnevezése gondoskodik a kezdeményezés gyors és széleskörű terjedésről, még úgy is, ha esetleg néhányan úgy döntenek, nem kérnek a dologból.

Elfogadható az adomány megjelölt összege - A jeges vödrös kihívásban a kihívás teljesítőinek 10 dollárt kellett felajánlaniuk, a nem teljesítőknek 100 dollárt. Az adomány összege (akárcsak a kedvezményezettek köre) azonban a kampány során láthatóan nem vált szigorú kritériummá, sőt többször előfordult, hogy saját rajongói figyelmeztettek egy-egy hírességet arra, hogy ez nem csak egy menő poén, hanem adományozni is kéne valamilyen jótékony célra. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy egy irreálisan magas összeg megjelölése visszafogna egy hasonló kampányt, a túl alacsony pedig puszta  magamutogatásra alacsonyítaná le azt.

Ismerősök és hírességek részvétele - Ha a kihívás alapgondolata elfogadható, egy jó ügy érdekében cselekedhetünk, akkor miért ne vennénk részt benne. Ha azt látjuk, hogy általunk tisztelt és kedvelt ismert emberek, celebek, közeli és távoli ismerőseink is támogatják, akkor mi is szívesebben tesszük azt, hiszen  az ő viselkedésük sok más tekintetben is bizonyára példaértékű a számunkra.

Kellő mértékű figyelem felkeltése - A hírességek részvétele és a kampányok gyors terjedése a közösségi oldalakon együtt járulnak hozzá ahhoz, hogy más médiafelületek (újságok, hírportálok, stb.) is beszámolnak a legújabb internetes hóbortokról, vírusként terjedő akciókról. Ha a kampány eléri a hagyományos média ingerküszöbét, még hatékonyabban hívhatja fel a figyelmet magára és a tárgyára, legyen az akár egy betegség, akár egy társadalmi probléma. A hatások összeadódnak és többszöröződnek, így olyanokat is elérhet a téma, akik még nem hallottak addig az adott kampányról, mert pl. nem használják annyira sűrűn a közösségi oldalakat.

Önzetlen cselekedet vagy  a benyomáskeltés divatos módja?

Egy önzetlen cselekedet nem feltétlenül igényel reklámot magának, viszont, ha nem nyilvánosan történik, nem is kelti fel mások figyelmét, nem kezd el terjedni. Ha reklámozzák, akkor meg könnyen érheti az a vád, hogy a benne résztvevők csak egy divathóbortból szeretnék kivenni a részüket, és valójában önmagukat reklámozzák, azt a benyomást keltve magukról, hogy ők mennyire jó emberek.

A Digital Intelligence Today pszichológus szerzője, Dr. Paul Marsden például a lánclevelek lélektani sajátosságaival köti össze a jeges vödrös kihívás működési módját, és annak három fontos, elsősorban a benyomáskeltést hatékonyan aktivizáló jellegzetességét:

Egyrészt adott a pozitív és a negatív ösztönzés: ha továbbítod a levelet, egy csomó jó dolog fog történni az életedben, ha nem teszed, akkor valamilyen baj fog érni. Ha teljesíted a kihívást jó színben tűnhetsz föl mások előtt, olyan leszel akár egy celeb, ha nem teljesítesz, az negatívan hat majd az ismerőseidben rólad kialakuló képre. Szükséges a hitelességnek, a hihetőségnek legalább egy minimális szintje, amit az ismerősök és a hírességek részvétele biztosít. Ha az általam kedvelt és tisztelt emberek szégyen nélkül továbbítják a levelet, nyakon öntik magukat, akkor ez bizonyára elfogadható és működőképes módja arculatunk alakításának. A harmadik elem pedig a már említett kis költség. Egy levél továbbítása nem kerül semmibe, akárcsak egy vödörnyi jeges víz fejünkre öntése és az esemény rögzítése.

Siker vagy kudarc? Nézőpont kérdése.

A jeges vödrös kihívás kapott hideget és meleget is. Tagadhatatlan sikere, hogy felhívta a figyelmet egy ritka betegségre és általában a jótékony célú adakozás fontosságára. A kezdeményező szervezet szempontjából mindenképp sikeres volt, hiszen míg az ALS Association 2013-ban augusztus közepéig csak 1,6 millió dollárnyi adományt regisztrált egyetlen hónap alatt, addig idén ugyanazon időszak alatt több mint 15,5 milliónyit.

A kritikák részben a kampányeszközre, részben a szervezetre és az adakozás céljára vonatkoztak:

• > Az emberek jótékonykodásra szánt összegkerete például nem túl rugalmas, viszont a szervezetek száma nő. Ha egy magát, vagy az általa képviselt ügyet jól "eladó" szervezetnek többet adunk, kevesebb jut más célokra, például olyanokra, melyek sokkal több embert érintenek, és egy főre jutóan kevesebb pénzből is elérik az életminőség javítását, a szenvedés enyhítését, megelőzését. A (költség)hatékonyság szempontjai ma már a jótékonykodás területén is hangsúlyosan jelennek meg.

• > Sok hírességet ért támadás amiatt, hogy a jótékonykodást valahogy kifelejtették a saját produkciójukból, vagyis csak simán feltöltötték egy videót arról, ahogy leöntik magukat, és kihívnak másokat.

• > A korábban említett vízpazarláson túl többen az egészségügyi kockázatokra hívták fel a figyelmet. A kisebb sérülések mellett ennek extrém megvalósulásai voltak azok a halálesetek (1, 2), melyeket az Ice Bucket Challenge teljesítésével hoztak kapcsolatba.

A kihívások mindenképp hatékony formái lehetnek a vírusszerűen terjedő kampányoknak, különösen akkor, ha egy széles körben elfogadható, azonosulásra alkalmas cél érdekében születnek. Viszont, ha egyszerre túl sok fut belőlük a különböző kommunikációs csatornákon, akkor a közönség egy idő után megcsömörlik tőlük. A kifulladás nem csak a közönség oldaláról jelenthet problémát, hanem a kitalálókéról is, hiszen egyre nehezebbé válhat új ötleteket kreálva mindig felülmúlni az előző kihívásokat. Felbukkanhatnak különböző extrém megjelenési formák, túlzások, túlbonyolított megoldások, melyek akár a szándékolttal éppen ellentétes hatást is elérhetnek vagy érdektelenségbe fulladhatnak.

A karácsonyi ünnepek közeledtével az emberek szívesebben jótékonykodnak. Ha menet közben eszedbe jutott a kihívás valamilyen kreatív szezonális formája, jöhet hozzászólásként, és indítsd el az általad leginkább kedvelt közösségi oldalon!