A sztori legfrissebb verziója szerint egy Echo nevű csaj a Facebookon nézte ki magának az ifjú Narcisszuszt, aki viszont folyton csak a saját adatlapjával és fotóival volt elfoglalva. Echo nem küldhetett üzenetet a srácnak, és ismerősnek se jelölhette, mert büntetésből még korábban letiltotta a rendszer. Hogy megszerettesse magát Narcisszusszal és kikerülje a tiltásokat is, létrehozott egy álprofilt, ami megszólalásig hasonlított kiszemeltje profiljához. A monda szerint az ifjú bele is szeretett a hamis felhasználóba, de mivel így tulajdonképpen saját magába szeretett bele, vágyai nem teljesülhettek és a szenvedéstől virággá változott. 

Illusztráció: Quiddlebee

A görög mitológiában persze mindez még másként történt. A Facebook például egy erdő volt, Echo egy nimfa, aki egy átok miatt csak ismételgetni tudta mások szavait, az adatlap pedig egy tó, amiben az ifjú Narcisszusz életében először meglátta a tükörképét, beleszeretett és beszélni kezdett hozzá. A tükörkép (valójában a nimfa) ismételte a szavait, így még szerelmesebb lett, majd nárcisszá változott, és később egy csinos kis személyiségzavart is elneveztek róla. Ez utóbbiról persze már nem a mitológia tehet, hanem a pszichológia és a pszichiátria megjelenése a tudománytörténet színpadán.

Milyen a narcisztikus személyiség?

Freud szerint (aki 1914-ben már külön folyóiratot adott ki a témában) mindannyiunkra jellemző egy egészséges szintje a narcizmusnak. Egyébként nehezen mutathatnánk be magunkat másoknak, fogalmazhatnánk meg saját vágyainkat, szükségleteinket. Az, hogy hol húzzuk meg a vonalat a narcizmus egészséges és beteges szintje között, még ma is vitákat generál a szakemberek körében. A narcisztikust leginkább saját maga érdekli, a mély, meghitt emberi kapcsolatok kevéssé foglalkoztatják. Látszólag nagy önbizalma van, de ez gyakran alacsony önértékeléssel jár együtt, amit nagyban meghatároz a másokkal való összehasonlítás.  Nem elég neki, ha jó valamiben, mert a legjobbnak kell lennie. Igényli a törődést, az empátiát, de viszonzást ne várjunk tőle. 

A közösségi oldalak narcizmust támogató sajátosságai

A narcisztikus személyiség jellemzőit megismerve valóban rámutathatunk a közösségi oldalak néhány olyan sajátosságára, melyek feltehetően támogatják az önimádó viselkedést. Már a regisztrálás után az adatlapunkon kezdünk el dolgozni, aminek szerkesztése, frissítése a későbbiekben is lényeges feladat (énközpontúság). Elkezdjük felhalmozni az ismerősöket (és az ismeretlen ismerősöket), akiknek a számát összehasonlíthatjuk a többiek ismerőseinek a számával (felszínes kapcsolatok). A Twitteren követhetjük a celebeket, úgy társaloghatunk velük, mintha haverok lennénk (végre nagyságunkhoz méltó emberek vesznek körül minket). Ismerőseink tevékenységeit figyelve folyamatosan alkalmunk van összehasonlítani magunkat velük (társas összehasonlítás), és lájkok, hozzászólások formájában várhatjuk a (törékeny) önértékelésünket növelő visszajelzéseket.

Madarat tolláról, önimádót oldalhasználati szokásairól

Az előző pár év (2008-2013) kutatásai alapján megfogalmazható néhány következtetés a közösségi oldalak és a narcizmus kapcsolatáról. Például az, hogy egyszerű felhasználóként, az adatlap és a tevékenység (megosztások) alapján is elég jól be tudjuk azonosítani azokat, akik magasabb értéket érnének el egy narcizmust vizsgáló személyiségteszten. Viselkedésük ugyanis erősen önreklámozó jellegű. Így a narcizmust és a közösségi oldalakat vizsgáló kutatások nem is feltétlenül a Facebook használatának idejét, gyakoriságát vizsgálják úgy általában, hanem az önreklámozó oldalhasználat mértékét vetik össze a narcizmus értékeivel. Úgy tűnik  az erősebb narcisztikus jegyeket mutató személyiség együtt jár az ismerősök (és ismeretlen ismerősök) magas számával és a fokozott aktivitással (sokat posztolnak). Előszeretettel jelölik be magukat a fotókon, és a profilképüket egy külső szemlélő szintén önreklámozó jellegűként értékelné.

Az egyik kutatásban például külön is vizsgálták a Facebookot (ahol több kommunikációra van lehetőség) és a MySpace-t (ahol az adatlap a hangsúlyos elem és jobban testre is szabható). Az összehasonlításból a MySpace jött ki rosszabbul, hiszen egy önimádó számára paradicsom, ha a saját reklámfelületén dolgozhat mások véleményétől nem zavartatva. Valószínű, hogy személyes honlapokat is előszeretettel hoznak létre és működtetnek, ahol kevesebb lehetőség van az interakcióra.

Eltérést mutat a nemek között, hogy az oldalak mely részeit használják az önreklámra. A férfiak a magukról szóló leírásokban, jegyzetekben írnak sikereikről, csillogtatják szellemességüket és hozzáértésüket, míg a nők a profilképüket válogatják meg (és manipulálják) gondosan.

A narcisztikus oldalhasználat és a felhasználó családján belül érzett magányosságának összefüggését is kimutatták már, illetve az önreklámozó tevékenység mellett antiszociális viselkedésformákat is találtak, mely narcizmusra utalt. Bizonyos emberek agresszívan reagálnak, ha a megosztásaikra nem érkezik visszajelzés az ismerősöktől, vagy helyeslés helyett kritikát kapnak a hozzászólásokban. 

A Facebook az önimádók és a narcisztikus társadalom leleplezője

A hírportálokon olvasható figyelemfelkeltő címadások ellenére hiba lenne azt gondolni, hogy bárki is a Facebooktól válik narcisztikussá. Jóval a közösségi oldalak megjelenése előtt téma volt már az önimádó társadalom vagy a narcizmus fokozódása. De mit is várunk egy olyan környezetben, ahol minden téren versenyeznünk kell? Felvételiken, állásinterjúkon kell helyt állni, önéletrajzokat kell írni, karriert építeni, érvényesülni. Ezek mind fokozott énbemutatásra, a nyilvános arculatunkkal való folyamatos (akár túlzott) törődésre sarkallnak.

Az újabb kutatásokban már a narcizmus újraértelmezésének szükségességéről olvashatunk, miközben a közösségi oldalak használata is normává, sőt elvárássá válik. Nem gondolom, hogy a technológiai eszközök narcizmusra nevelnének, főleg olyanokat nem, akiktől ez távol áll. Akiktől nem, azok pedig egyébként is számos társas érintkezés során, számos kommunikációs felületen reklámozzák önmagukat, a közösségi oldalak maximum megerősíthetik személyiségük narcisztikus oldalát, aminek a megléte közben egyre több ember számára válik láthatóvá és nyilvánvalóvá.

Azt hihetjük, hogy könnyebb hazudni SMS-ben vagy online, és nehezebb a hazugok leplezése, mint szemtől szemben. Ha így van, akkor bizonyára többször is tévesztünk meg másokat a technológiai eszközök segítségével. Dr. Cal Lightman, a "Hazudj, ha tudsz!" című amerikai sorozat hazugságszakértő főhősének a dolga mindenképp nehezebbé válna, ha egy SMS-t küldő vagy egy Facebookon chatelő beszélgetőpartner őszinteségét kellene megítélnie. Nem lenne ott egy arc, amit vizslathatna, nem hagyatkozhatna hangra, mikro-arckifejezésekre vagy a viselkedés egyéb jelzéseire.

Fotó: jocundist

A hazugságok leleplezését tökéletes biztonsággal ígérő népszerű újságcikkek és könyvek állításaival szemben "a megtévesztésnek nincs olyan jele, amely megbízhatóan működik az összes emberi lény esetében" - állítja könyvében (Beszédes hazugságok) Paul Ekman, aki az érzelemkifejező arckifejezések és a megtévesztés viselkedési jeleinek legismertebb kutatója, egyben az előbb emlegetett filmsorozat tudományos ihletője. (Gyaníthatóan a főhős alakját is részben róla mintázták, legalábbis egy-két utalásból kiderül, hogy igen sok közös pont van a fiktív Lightman és a  Paul Ekman Csoport névadó igazgatójának az előéletében.)

Szóval ha még a viselkedés, a testbeszéd megfigyelésének, sőt még a poligráfnak a segítségével sem leplezhető le teljes bizonyossággal a megtévesztés, akkor a sokak által egyébként is személytelennek tartott kommunikációs formák (SMS, e-mail, chat, profiloldalak, stb.) vélhetően még a szemtől szemben lezajló kommunikációnál is termékenyebb táptalaját biztosítják a hazugságoknak, és megnehezítik azok felismerését.

Jeff Hancock, az amerikai  Cornell Egyetem docense többek között a mobiltelefonon és a különböző online felületeken folyó kommunikációt vizsgálja. A TED konferenciasorozatának keretében tartott előadásában a megtévesztés három új, digitális formáját emelte ki:

1. Komornyikok: "Bocs, hogy nem válaszoltam korábban. Lemerült az akksim." - szól az SMS, miközben a telefonunk akkumulátora él és virul, térerő is van, csak egyszerűen nem akaródzott abban az adott pillanatban reagálnunk az illető megkeresésére. "Bocs, dolgom van, mennem kell," - írjuk a chaten, mikor semmi dolgunk, csak egyszerűen unjuk már a másik társaságát.

Hogy ezek miért komornyikok? Mert magunk helyett küldjük őket magyarázkodni az ajtóban toporgó vendéghez, aki távollétében mit se tud a valós helyzetről, arról, hogy épp hol vagyunk, kivel vagyunk, mit csinálunk. A komornyik egyfajta ütköző köztünk és a másokkal történő érintkezés között. Furcsa, de ezeknek a technológiai sajátosságokból (könnyű félreérthetőség, fizikai távolság, stb.) eredő hazugságoknak a hátterében ott van a másikkal való kapcsolat fontossága, a törődés jelzése, csak valamilyen okból (pl. udvariasság, szégyen, a másik vagy a magunk védelme, stb.) mégis ferdítünk. 

2. Zoknibáb: Az online hazugságoknak ez a fajtája az identitásváltásról szól. Például akkor találkozunk vele, amikor valaki álnéven a saját munkáját dicséri különböző felületeken. 

3. Kínai nethadsereg: Hasonlít az előzőhöz, csak nagyobb formátumú. A manipulált kampányok (astroturfing) bérkommentelői, a különböző vélemények, ajánlások, hozzászólások fizetett tartalomgyártóinak a serege tartozik ide, akiket mind a versenyszféra, mind a politika nagy előszeretettel alkalmaz. A közvélemény manipulálása, a propaganda a feladatuk. 

Az internet névtelenséget, anonimitást biztosító szegletei Hancock szerint is egyértelműen kedveznek a megtévesztésnek, de mi a helyzet az ismerőseinkkel? Mikor vizsgálati alanyoknak egy héten át naplót kellett vezetni a beszélgetéseikről, a hazugságaikról és a használt médiumokról, kiderült, hogy e-mailben hazudtak a legkevésbé és telefonban a leginkább (annak ellenére, hogy a telefonnál a hang segítheti a megtévesztés leleplezését).

Közösségi oldalak adatlapjai és kommunikációs stílus

Gyakran felvetődik, hogy a Facebookon és a többi közösségi oldalon önmagunk idealizált képét mutatjuk be, és nem az igazi személyiségünket. Ezt 2009-ben vizsgálták 236 német és amerikai egyetemista bevonásával. Egyrészt kitöltöttek egy személyiségtesztet, másrészt megadtak egy leírást az ideális önmagukról ("Írd le, hogy legszívesebben milyen lennél!"), továbbá független megfigyelők értékelték őket az adatlapjaik alapján. Ez utóbbi értékelések közelebb álltak a személyiségtesztek eredményeihez, mint az ideális énről szóló leíráshoz. Vagyis inkább hihetünk egy közösségi oldalon létrehozott profilnak, mint az adott illető saját ideális énjéről adott leírásnak. Tehát feltevésünk a közösségi oldalak felhasználóinak önidealizálásáról csak korlátozottan érvényes.

Ám az adatlapokon túl a kommunikációs stílusokat is elemezték már abból a szempontból, hogy a megtévesztés milyen formáival járnak együtt. Jean D.M. Underwood és munkatársainak kutatása (2010) szerint az aktív felhasználók (az alanyok itt is egyetemisták voltak) három alapvető csoportját különböztethetjük meg az interakcióik stílusa alapján. Az önreklámozókat (broadcasters), a kapcsolatápolókat (communicators) és azokat, akik mindkét csoportba besorolhatóak. Mind a három csoportban megvan a maga helye a megtévesztésnek. A kapcsolatápolók interakciós stílusa a közösség összetartásának az erősítése érdekében megengedően viszonyul a közösség javát szolgáló, mások számára ártalmatlan "udvariassági" füllentésekhez, míg a többiek az önreklámot, az énfelnagyítást elősegítő formáit alkalmazzák a megtévesztésnek, felnagyítják fontosságukat, eltúlozzák teljesítményeiket és képességeiket, legfőképp saját érdekeiket szem előtt tartva.

Az önéletrajzok és a LinkedIn hitelessége

Többek között a magas tét (pl. egzisztencia) és a versengés miatt sűrűn fordulnak elő hazugságok az önéletrajzokban, álláspályázatok anyagaiban. Tavaly 119 egyetemistának vagy egy hagyományos önéletrajzot vagy egy nyilvános LinkedIn-profilt vagy pedig egy privát LinkedIn-profilt kellett készítenie. Korábban egyik résztevő se regisztrált még az oldalon. Egy állás megszerzéséért versenyezették őket, és a hazugságok előfordulási aránya mindegyik életrajzi formátumban hasonlóan alakult, viszont a munkaadók számára fontos dolgokban (pl. munkatapasztalat, korábbi munkahelyen betöltött felelősségi körök, elsajátított készségek) a mindenki számára nyilvános közösségi oldalra feltöltött adatok közelebb álltak a valósághoz. Ellenben az érdeklődési köröket és a hobbit taglaló részeknél a hagyományos életrajz bizonyult őszintébbnek. A kutatók szerint azért, mert ez utóbbiak valóságtartalmának jóval nehezebb utánajárni egy szakmai portálon. A megkérdőjelezhető hitelesség miatt sok munkáltató nem is a szakmai oldalakon,  hanem más közösségi oldalakon (Facebook, Twitter, stb.) kezdi (és sokszor fejezi is be gyorsan) a tájékozódást a pályázókról.

Társkereső oldalak

Hancock és munkatársa (Catalina Toma) társkereső oldalak 80 felhasználójának néhány mérhető, ellenőrizhető tulajdonságát (magasság, súly, életkor) vetették össze azzal, amiket adatlapjaikon állításuk szerint megadtak. A férfiak például rendre kb. két centiméterrel "felfele kerekítették" testmagasságukat, szóval csak épp annyira, hogy egy esetleges randi esetén azért ne legyen feltűnő az eltérés. Sokan hazudtak, de csak egy kicsit. 

Egy erre a célra kidolgozott számítógépes program segítségével a társkeresők személyleírásaiban az online megtévesztés néhány nyelvi jelét is beazonosították. A hazugok például kerülték azokat a témákat, melyekben nem mondtak igazat az adatlapjukon. Ha a súlyukról hazudtak, nem használtak ételekkel kapcsolatos szavakat, ha a fotójuk nem fedte a valóságot, akkor inkább a munkájukról vagy egyéb teljesítményeikről írtak a leírásokban, elterelve a figyelmet a külső megjelenéssel kapcsolatos ferdítésről. A hazugok eleve kevesebbet írtak magukról, csökkentve a lelepleződés esélyét. Továbbá tartózkodtak a negatív érzelmek kifejezésétől, attól, hogy netán negatív színben tűnnek fel valamilyen tekintetben.

A számítógép elemzéseivel összehasonlítva az emberek rosszabb eredményt értek el a hazugságok leleplezésében. Például a leírások őszinteségét szinte kizárólag a leírás hossza alapján ítélték meg. A személyes névmásokra viszont hibásan támaszkodtak. A többes szám első személyben (Mi ...) írott (író és olvasó közösségét megteremteni akaró) szöveg nagyobb bizalmat keltett bennük a többes szám második személyben (Ti ...) írottnál, és pont ez a hibás megérzésünk az egyik olyan nyelvi sajátosság, amit a hazugok előszeretettel ki is használnak. 

Az online hazugságok leleplezésének néhány szempontja

Susan Krauss Whitbourne, a Massachusetts - Amherst Egyetem pszichológia professzora összegezte blogjában a kutatások alapján az online megtévesztés leleplezésének legfontosabb szempontjait:

1. A leírás hossza: Minél hosszabb, minél részletesebb egy leírás, minél összetettebb egy adatlap, annál valószínűbb, hogy őszinte is egyben.

2. Következetesség: Nem árt, ha az adatlap különböző részei nem mondanak ellent egymásnak, illetve, hogy az az adott személyről az interneten fellelhető egyéb tartalmak is egy irányba mutatnak.

3. Érzelmek: A negatív érzelmek kerülése megtévesztésre utalhat. A valószínűtlen mértékben pozitív kép valószínűleg tényleg valótlan.

4. Személyes névmások: A "mi" túl gyakori használója azt szeretné, hogy hozzá közelebb érezd magad, de a valósághoz nem feltétlenül.

Mindezek után úgy tűnik, pusztán az, hogy a beszélgetőpartner nem lát minket, még nem feltétlenül jelenti, hogy hazudni fogunk, vagy hogy többet hazudunk ilyenkor. Már csak azért se, mert az interneten, de akár a telefonunkban is digitális nyomokat hagyunk magunk után. Mint láttuk, egyre fejlettebb számítógépes algoritmusokkal válnak elemezhetővé a megtévesztés nyelvi jelei, így a digitális hazugságaink identitásunk online visszakereshető részét fogják képezni. 

Valentin-napon az átlagnaphoz képest 200 százalékkal több új párkapcsolat létrejöttét jelentik be a felhasználók, derül ki a Facebook tegnap közzétett statisztikájából. Az idei rövidke közleménynél mindenképp érdekesebbek voltak a tavaly márciusban közzétett adatok, melyek segítségével akár a kapcsolati állapotok meteorológiája is körvonalazható, havi, heti vagy napi előrejelzések adhatóak még a szakítások alakulására is.

Illusztráció: Elite Daily

A közösségi magánélet a kapcsolati állapot beállításával kezdődik. Ezt például 2010-ben a felhasználók 60 százaléka tette meg, így némileg szűkül az a kör, amelyre vonatkozóan következtetéseket vonhatunk le. Az mindenesetre érzékelhető, hogy a párkapcsolatra vonatkozó információk és tartalmak közzététele a Facebookon egyre inkább lényeges párkapcsolati kérdéssé is válik egyben.

Elég csak a kapcsolati állapotnál maradnunk. Korábban személyes találkozáskor, szóbeszéd útján, újsághirdetésből vagy esküvői meghívóból értesülhettünk ismerőseink új kapcsolatairól, eljegyzéseiről, házasságairól stb. A legtöbb esetben némi fáziskéséssel. Ma ezt az információt azonnal megoszthatjuk akár az összes (Facebookon regisztrált) ismerősünkkel. Eközben persze a kapcsolat felbomlása szintén nyilvánossá válik, még akkor is, ha valaki a kapcsolati létet követően szemérmesen csak elrejti a kapcsolati állapotát a kíváncsi tekintetek elől.

A kapcsolati állapot ugyanakkor könnyen kapcsolati probléma forrása lehet. Nem biztos, hogy mindkét fél a párkapcsolat Facebook-hivatalos (Facebook official) stádiumában érzi már magát, amikor az a széles nyilvánosság előtt vállalható, az elköteleződés ebben a formában is megerősíthető. Mi a helyzet, ha csak az egyik fél változtat a kapcsolati állapoton? A másik miért nem? Mi van, ha szakítást követően történik ugyanez? Ugyanazt jelenti egyáltalán a kapcsolati állapot közzététele a nők és a férfiak számára? Egy januári tanulmány szerint például nem, mert úgy tűnik, hogy a nők inkább érzik a párkapcsolati elkötelezettség és intenzitás jelzésének, mint a férfiak.

A hirdetések célzása szempontjából mindenképp hasznos információ, hogy valaki egyedülálló vagy házas, és érdekes adatelemzések is születhetnek a kapcsolati állapotok meteorológiájához.

A Facebook adatelemző csoportja tavaly márciusban az amerikai felhasználók 2010-es és 2011-es kapcsolati állapotainak a dinamikáját vizsgálta. Az adatok szerint a vizsgált években február 14-én 49 százalékkal több új kapcsolat jött létre, mint amennyi felbomlott. A listán december 25. a második (34 százalékkal több új kapcsolattal), majd december 24. (28%) és február 15. (22%) következik. Hogy a lista 5. helyén szereplő április elseje, illetve az aznap kihirdetett kapcsolatok mennyire vehetőek komolyan, azt jól mutatja, hogy a legtöbb (az új kapcsolatok számánál 11 százalékkal több) szakítás április második napján történik. 

Feb. 14.: 49 %-kal több új kapcsolat, mint szakítás
Dec. 25.: 34 %-kal több
Dec. 24.: 28 %-kal több
Feb. 15.: 22 %-kal több
Ápr. 1.: 20 %-kal több

Ápr. 2.: 11 %-kal több szakítás, mint új kapcsolat

Ha a hónapokat nézzük, akkor a nyár (májustól augusztusig) minősül holtszezonnak a kapcsolati állapotok változását tekintve, szemben a februárral, mely hónap különösen a 25 évnél fiatalabb felhasználóknál, és különösen Valentin-nap környékén serkentőleg hat a kapcsolatok nyilvánosságra hozatalára.

A hét napjai közül a vasárnap, a hétfő és a kedd számít az új kapcsolatok napjának, míg pénteken és szombaton számíthatunk a legrosszabbra. Durván leegyszerűsítve a dolgot a szombati szakítás után vasárnap még maradhat idő az erőgyűjtésre, a továbblépésre, a barátokkal való találkozásra, hogy hétfőn egy új kapcsolattal kezdődhessen a hét.

Illusztráció: Facebook Data Science

A műfajban egyébként David McCandless és Lee Byron infografikája számít ma már klasszikusnak. Ők azt vizsgálták, hogy a "Szakítottunk, mert ..." mondatkezdet az év során milyen gyakorisággal fordul elő a Facebook állapotfrissítéseiben. Eszerint a legkevésbé esélyes időpont a szakításra a karácsony, a legvalószínűbb pedig a tavaszi szünet időszaka és a téli szünet előtti két hét. Nevezhetjük akár nagytakarításnak is ezt a két időszakot, mely a nyarat és a karácsonyt előzi meg. A bolondok napját követő kisebb szakítási csúcs az ő elemzésükben is megjelent, akárcsak a Facebook tavalyi adataiban.

Illusztráció: Information is Beautiful

Női és férfi mivoltunkat a személyes adatainkkal, az arcképünkkel és az ismerőseinkkel hitelesített közösségi oldalakra még inkább magunkkal visszük, mint az internet korai korszakának a felületeire. Magunkkal visszük a sztereotípiáinkat is, melyek helyességét online viselkedésünk alaposabb elemzése sok esetben inkább megerősíti, mintsem cáfolja. A nők szívesebben társalognak és ápolják kapcsolataikat, miközben a férfiak bemutatják a teljesítményeiket, státuszukat és befolyásukat igyekeznek növelni. A különbségek mind az oldalak kiválasztásában, annak motivációiban, mind pedig az oldalak használatának jellegzetességeiben tetten érhetőek. A felmérések szerint pedig a közösségi játékoktól függő tinifiú sztereotípiájának is nyugodtan búcsút mondhatunk.

Fotó: Blue Stag Studio

Korábban írtam már a Wikipedia szerkesztői közösségében tapasztalható férfidominanciáról (Férfias játék a Wikipédia?), illetve arról, hogy az internet egyszerre jeleníti meg és alakítja nemi identitásunkat (Mars és Vénusz hálójában), viszont a nemek közötti különbségek közösségi oldalakra vonatkozó részletezésével még adós maradtam. Pedig úgy tűnik vannak olyan szolgáltatások, melyeket inkább a férfiak és olyanok, melyeket inkább a nők részesítenek előnyben. Eltérő motivációk vezérelnek minket a felületekre, ahol a használat módja is jellemzőnek látszik az egyes nemekre vetítve. 

Különbségek a preferált oldalakban

Az előző két bejegyzésben több alkalommal utaltam már nő-férfi arányokra az egyes oldalak felhasználói körében. Gyorsan összegzem vázlatosan a legszélsőségesebb példákat:

Inkább a férfiak által preferált oldalak:

Reddit (84 százalék), Google+ (71 százalék), LinkedIn (63 százalék), YouTube (20 százalékkal több férfi látogató hetente)

Inkább a nők által preferált oldalak:

Pinterest (82 százalék), Twitter (64 százalék)

Úgy tűnik, hogy a preferenciákban tapasztalható eltérések mögött olyan motivációs különbségek állnak, melyek általában meghatározzák a közösségi oldalak használatának az okát.

Különbségek az oldalhasználat motivációiban

A nők esetében a kapcsolatok ápolásának az igénye a meghatározó. Szeretnének naprakészek lenni családtagjaik és ismerőseik ügyes-bajos dolgaiban, szeretnének kapcsolatba kerülni olyan emberekkel, akik hasonlítanak hozzájuk, akik hasonló élethelyzetben vannak, hasonló problémákkal küzdenek vagy akikkel hasonló az érdeklődési körük. A férfiak főként státuszuk és befolyásuk bemutatására, növelésére, önpromóciós céllal veszik igénybe a felületeket (pl. LinkedIn) és szívesen használják a passzívabb befogadást igénylő  tartalomközpontú oldalakat (pl. hírportálok, videómegosztók).

A motivációs különbségek hátterében valószínűleg javarészt a tanult kulturális minták eltérései állnak. A nők azáltal építenek kapcsolatokat, hogy információkat osztanak meg társaikkal, míg a férfiak inkább versengenek és összehasonlítják magukat a többiekkel. Ez utóbbi megállapítás a teljesítményre vonatkozóan mindenképp igaz, ugyanakkor a társas összehasonlítás a nőknél is létezik, csak a teljesítmény helyett a külső, a fizikai megjelenés   az összehasonlítás tárgya. (Talán nem véletlen, hogy a női magazinok címlapjain szinte kizárólag nők szerepelnek, és hogy egyes adatok szerint a közösségi oldalakon is jóval nagyobb figyelem irányul a nőket megjelenítő fotókra, még a nők körében is.) 

Különbségek a használati szokásokban

Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatójának tájékoztatása szerint a nők átlagosan 8 százalékkal több ismerőssel rendelkeznek az oldalon, és a megosztások 62 százaléka nekik köszönhető. A Pixable 2011-es infografikájának adatai alapján kétszer több képet töltenek fel, mint a férfiak. A női felhasználók többet írnak a gondolataikról, az érzéseikről, személyesebb dolgokról társalognak, több emotikont használnak a szövegekben és szívesebben kattintanak a hirdetésekre. A férfiak cikkeket, információkat, tényeket gyűjtenek össze és osztanak meg, ötleteket, készségeket, szakmai tudást közvetítenek, versengenek, eredményeket mutatnak be, illetve eladnak.  

Más típusú közösségi játékokat részesítenek előnyben a két nem tagjai. Míg a nők inkább puzzle-, táblajátékokkal vagy a Farmville-hez hasonló alkalmazásokkal játszanak, addig a férfiak pókereznek, az akció (pl. Maffia Wars), a kaland és a sport vonzza őket  jobban a képernyő elé.

Érdekes különbségek figyelhetők meg az adatok kezelését illetően (Bitdefender, uSamp). A nők kevésbé szívesen vesznek fel idegeneket ismerősnek és jóval óvatosabbak, különösen a személyes adataik és tartózkodási helyük megosztásában. A vallási hovatartozás, a kedvelt márkák és a kapcsolati állapot közlését illetően már nincsenek hasonló mértékű különbségek. A férfiak hajlamosabbnak tűnnek a kockázatvállalásra, melynek következménye, hogy gyakrabban esnek áldozatául az adathalász támadásoknak.

A közösségi játék a tinifiúk sportja?

Akinek eddig a közösségi játékok tipikus felhasználójaként egy serdülőkorban lévő vagy még fiatalabb fiú képe ugrott be, azt meglepetésként érheti, hogy az 55 év fölötti nők töltik a legtöbb időt ezzel a tevékenységgel, többet mint bármely más korcsoportban a nők vagy a férfiak. A Harris Interactive 2000 fős amerikai felmérése szerint nők 35 év fölött már minden korcsoportban többségben vannak a játékosok között. Az összes női játékos kétharmada (64 százalék) 35 évnél idősebb. 

A Nő Ezer Arca Kapcsolatelemző- és Fejlesztő Központ legutóbbi, 28. nyílt napján hasonló kérdésekkel foglalkoztunk a Női Akadémia előadásában (A gender a virtuális világban - Nő és férfi az interneten, a közösségi oldalakon). A következő alkalommal, most vasárnap (2013.01.27.) összehozzuk a két nemet, és megnézzük, hogy is néz ki egy párkapcsolat a Facebookon, milyen bonyodalmakkal lehet számolni és milyen újfajta kommunikációs formákkal (pl. szexting), következményekkel (pl. zaklatás) járhat a "közösségi" magánélet. Sok szeretettel várlak a "Párkapcsolat a Facebookon (a nyíltság és a rejtőzködés, a valóság és a fantázia)" című előadáson!

Források: Forbes.com, Digital FlashNYC, VentureBeat

Ha kedvenc tévéműsorod közben jó néven veszed, mikor a képernyő sarkából előugrik az épp aktuális tehetségkutató teljes mentormesteri gárdája, vagy ha más adásokban kifejezetten azzal gyúrsz szemgolyóra, hogy az alul futó hírek, SMS-üzenetek, telefonszámok, ablakokban megjelenő tőzsdeárfolyamok, időjárási adatok, képek és címsorok között cikázol, akkor a Mozilla Popcorn Maker nevű videószerkesztőjét és a vele pattogatott videókat szintén kedvelni fogod. 

A fejlesztés lehetővé teszi, hogy az internetre feltöltött mozgóképeket nagyítható Google-térképekkel, kattintható hivatkozásokkal, közösségi oldalakról automatikusan frissülő fotókkal, felugró ablakok formájában előpattanó Wikipedia-szócikkekkel és sok egyéb vizuális elemmel öltöztessük fel. A kapcsolódó TED-előadás (Ryan Merkley: Online videó - felcédulázva, átszerkesztve és pattogatva) magyar feliratozása közben azért a Kansasi Egyetem kutatóinak 2005-ben publikált tanulmánya is eszembe jutott, mely arról szólt, hogy az egymástól eltérő információtípusok egyidejű vizuális megjelenítése miként hat a figyelemre és az információfeldolgozás hatékonyságára.

A megjelenítési formátum tévés verziójának története 1990-ben az amerikai zenecsatornán, az MTV-n kezdődött. Robert Pittman, az alapító, a tévéadó sikerét a tizenéves koruk végén, húszas éveik elején járó törzsközönség azon képességével magyarázta, hogy ez a korosztály egyszerre tudja az információ többféle aspektusát feldolgozni. Az MTV eredményeit látva más tévétársaságok is kedvet kaptak. Elkezdték a képernyős megjelenítés formátumát úgy átalakítani, hogy a hírszalag, a sporteredmények, a tőzsdei árfolyamok és a friss időjárási adatok is együtt szerepelhessenek. A CNN Headline News című műsora volt az egyik első, amelyik úgy alakította át a képernyőt, hogy az a műsorvezetőnél többet mutasson. A formátum végül a CNN-nek is bejött.

A Headline News formátumának interneten talált karikatúrája (Who wants taters???)

A Kansasi Egyetem két oktatójának (Lori Bergen, Tom Grimes) és a Newslab nevű kutatóintézet akkori vezetőjének (Deborah Potter) 2005-ös kísérletsorozatában az egyik (kísérleti) csoport tagjai épp a Headline News-ból kaptak egy adaggal. A másik (kontroll) csoportnak vetített formátumból viszont kitörölték az ábrákat, a grafikonokat és a mozgó hírfolyamot. Az eredmények szerint a zavaró elemeket tartalmazó anyag levetítését követően 10 százalékkal kevesebb tényszerű információra emlékeztek az alanyok, mint akkor, ha a zavaró elemek hiányoztak. Emellett az összetett vizuális ingerek hatására a figyelem csatornája a hang irányába tolódott, míg a kiegészítő elemek nélküli verziót nézők hasonló arányban támaszkodtak a képre és a hangra a feldolgozáskor.

A formátum ezek szerint nem igazán működőképes. Legalábbis, ha az a célunk, hogy az emberek jobban megértsék a híreket, jobban odafigyeljenek az üzenet lényegére. De akkor mi lehetett a siker titka a MTV-nél? A kutatók szerint a fiatal műsorvezetők, a nyelv, a zene mind olyan elemek, amik hozzájárulnak a sikerhez,  és vizuálisan sem zavaróak. De az izgő-mozgó  kiegészítők jelenlétekor is, ha azok valamilyen értelemben összekapcsolhatóak, akkor képesek lehetünk a párhuzamos feldolgozásra. Viszont a nem összefüggő elemek (sporteredmények, műsorvezető, időjárási adatok, stb.) sokkal nehezebbé teszik az összpontosítást a központi üzenetre.

A Popcorn Maker születésének az egyik alapgondolata, hogy az online videó legyen olyan, mint maga a világháló.  Dinamikus, könnyen alakítható, tele hivatkozásokkal. Azonban a weben te osztod be az idődet, míg egy videónak megvan a maga ritmusa és menete. Ha a lejátszás alatt felbukkan például egy hivatkozás, és rákattintasz, akkor megnyílik egy új ablak, ami megakasztja a folyamatot. A kiegészítő vizuális információk emellett elterelhetik a figyelmet a videó egyéb, jelentéssel bíró jellemzőiről (pl. a szereplők testbeszéde, környezete, finom nyelvi utalások, stb.). 

Nézz bele egy pattogatott videóba! 

Összességében kipróbálásra és szórakozásra érdemes a dolog, de komolyabb célokra (pl. oktatás, ismeretterjesztés) csak akkor használnám, ha a videó lényegi tartalma kevésbé igényli az odafigyelést. Mondjuk egy természetfilm képei kellemes zenével a háttérben szerintem az informatív videópattogatás és az odafigyelés próbáját egyaránt kiállnák. 

Forrás: TED, Popcorn Maker, Science Daily

Kapcsolódó tanulmány: How Attention Partitions Itself During Simultaneous Message Presentations (Human Communication Research)

Gyakran hasonlítjuk össze magunkat embertársainkkal, és hajlamosak vagyunk túlbecsülni mások életének pozitív dimenzióit a sajátunkéval szemben. Mindannyian boldogságra törekszünk, de ez nem elég. Ismerőseinknél is boldogabbak szeretnénk lenni, ami felturbózza a versengést. Ez sokakat el is kedvetleníthet a a közösségi oldalakon, és szimpla kis lúzereknek érezhetik magukat saját ismerőseik társaságában. Pedig a látszólagos tökéletesség mögött általában sok negatívum rejlik, melyeket inkább elrejtünk.

Dr. Stefan G. Hofman, a Bostoni Egyetem pszichológia professzora szerint az emberek arra használják a Facebookot, hogy saját hiányosságaikat kompenzálják. Kiemelik a pozitív dolgokat, életük negatív aspektusai pedig rejtve maradnak. A szakember 22 kutatás elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy két fő motívum áll a közösségi hálók népszerűségének a hátterében: a valahová tartozás érzése és önmagunk megmutatásának az igénye.

Fotó: Low Density Lifestyle

Nem véletlenül beszélnek egyre többet a közösségi oldalakon túlzásokba eső, versengő szülőkről sem. Az állandó összehasonlítás elkerülhetetlen, ami bizonytalanság és elégtelenség érzését keltheti. A megosztott fotókon természetesen kivétel nélkül a világ legnagyszerűbb csemetéit látjuk, mosolyogva, vagy vicces, örömteli szituációkban. Az ember néha kifejezetten várja, hogy melyik apuka vagy anyuka oszt meg végre egy hisztizős vagy verekedős képet a gyermekéről, csak hogy a világ a Facebookon is az utcához vagy a közlekedési eszközökön tapasztalthoz hasonló formát öltsön. Arról nem is beszélve, hogy a gyerkőcök vajon szeretnének-e ezeken képeken szerepelni, hisz az is megeshet, hogy néhány év múlva az internet valamely teljesen más, nem kívánt zugán futnak majd bele saját (ideális esetben nem manipulált) fotójukba. 

Pozitív irányba torzít a sokat emlegetett lájk gomb is. Mi van, ha valami nekem nem tetszik? Offline ezt általában ugyanolyan könnyen kifejezhetem, mint a tetszésemet, de a Facebook felületén sajnos ez már körülményesebb. Egy kritikus hozzászólás megfogalmazása és elküldése mindenképp macerásabb, mint egyetlen kattintás a Like-ra. 

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Facebook születését kezdettől fogva üzleti szempontok motiválták, de az irányok a friss péksüti illatú, a karácsonyi muzsika csalogató hangjait árasztó fogyasztói társadalom felé mutatnak, ahol a kellemes, felhasználót marasztaló légkör hozzájárul a hirdetési megjelenések és a kattintások növekvő számához. Persze kell a pénz a cégnek, de kérdés, hogy idővel mennyien pártolnak majd el, ha a szolgáltatás elkezd szirupossá válni, spameket és reklámokat árasztani. 

De nézzük meg, hogy milyen pozitív érzelmeket élhetünk át az oldalon! A Facebook-használat és az önértékelés összefüggését vizsgáló kutatások irodalma például egyre terjedelmesebb. A Cornell Egyetem kutatóinak (Jeffrey Hancock, Amy Gonzales) ma már klasszikusnak (és az egyik legoptimistább végkicsengésűnek) számító kísérletében 63 hallgatót zártak össze egy egyetemi laborban. Vagy egy Facebook-profiljukat megjelenítő számítógép előtt ültek, vagy egy kikapcsolt gép előtt. Ez utóbbi csoportban voltak, akiknek gépe elé tükröt támasztottak, másoknál csak a kikapcsolt monitor volt. A facebookozók három percet tölthettek a profiljukon, de kizárólag a saját adatlapjukkal és a kapcsolódó felületekkel foglalkozhattak, majd kaptak egy önértékelési kérdőívet. A tükrös és a tükörtelen (kontroll) csoport ugyanezt a kérdőívet kapta, ám eredményeik nem mutatták az önbecsülés szintjének az elmozdulását, szemben a facebookozókkal, akik sokkal több pozítív visszajelzést adtak saját magukról. Az önbecsülés legmagasabb szintjét azoknál mérték, akik a kísérlet alatt nem csak nézték, de szerkeszthették is adatlapjukat.

Józan paraszti ésszel persze nehéz elhinni, hogy a Facebook-profilunk pár percnyi nézegetése komolyabban befolyásolná az önbizalmunkat, de a pozitív összefüggést más kutatások is kimutatták. Van olyan, amelyik szerint a profilmustra közben kifejezetten pozítív érzelmi élményeket élünk át. Olyan fiziológiai és pszichológiai állapotot vált ki ez a tevékenység, ami különbözik mind a stresszes feladatok, mind a nyugalmi állapotban végzett feladatok során tapasztalhatótól. Mindez persze leginkább az önmagunkkal való foglalkozásról és az énbemutatásról szól, kevésbé az oldalakon folytatott interakciók és a társas összehasonlítás hatásairól. 

Ha a vizsgálódásokba az ismerősöket is bevonjuk, árnyaltabbá válik a kép. Keith Wilcox és Andrew T. Stephen szeptember végén publikált tanulmánya szerint csak azok az oldalhasználók mutatnak magasabb értékeket az önértékelési teszteken, akik a Facebook használatában főként a közeli ismerőseikre alapoznak. Ugyanakkor ez a megnövekedett önbizalom úgy tűnik az önkontroll alacsonyabb szintjével is együtt jár. A közeli ismerőseikkel társalgó gyakori használók között például nagyobb valószínűséggel találunk olyan embereket, akiknek magasabb a testtömeg-indexe és a hitelkártya tartozása. 

Egy bizonyos szintig önismereti szempontból is bizonyára jótékony hatással bírhat, ha az adatlapunkat szerkesztgetve, az oldalon böngészve elgondolkodunk rajta, hogy kik is vagyunk valójában, milyenek szeretnénk lenni, majd ennek megfelelően tervezzük és kivitelezzük tevékenységeinket az online nyilvánosságban. Ugyanakkor annak is legyünk tudatában, hogy a Facebook közege olyan, mint egy kifestőkönyv, ami egyre több mechanizmusával arra bátorít minket, hogy még színesebbé tegyük. Ám eközben emberként (és nem felhasználóként!) arra is szükség van, hogy életünk kevésbé színes oldalait is vállaljuk és feltárjuk mások előtt, mert csak így számíthatunk társaink támogatására. De a virtuális empátiáról és a segítségnyújtásról majd egy másik bejegyzésben ...

Forrás: abc7, Cornell University

Kapcsolódó tanulmányok:

Misery Has More Company Than People Think: Underestimating the Prevalence of Others’ Negative Emotions (Personality and Social Psychology Bulletin)

Why do people use Facebook? (Personality and Individual Differences)

Mirror, Mirror on my Facebook Wall: Effects of Exposure to Facebook on Self-Esteem (Cyberpsychology, Behavior, and Social Networking)

The effect of social networking websites on positive self-views: An experimental investigation (Computers in Human Behavior)

Why Is Facebook So Successful? Psychophysiological Measures Describe a Core Flow State While Using Facebook (Cyberpsychology, Behavior, and Social Networking)

Are Close Friends the Enemy? Online Social Networks, Self-Esteem, and Self-Control (Journal of Consumer Research)

A közösségi oldalak nagymértékben hozzájárultak a nemi arányok kiegyenlítődéséhez az interneten, így egyre jobban láthatóvá váltak azok a férfiak és nők közötti pszichológiai, kulturális és társadalmi eltérések is, melyeket a társadalomtudomány a "gender" fogalmával jelöl. A világháló gyorsan szocializációs közeggé vált, ma már egyszerre alakítja és villantja fel a nemek közti különbségeket. Egész egyszerűen máshogy viselkedünk, eltérő motivációk szerint választunk és másként használjuk a különböző szolgáltatásokat.

Fotó: flameup99

Az online történelem hajnalán a női jelenlét egyet jelentett a kisebbségi léttel a legtöbb felületen. A korai kutatások még csak anonim chatszobákat, fórumokat, levelezőlistákat, szöveg alapú szerepjátékokat vizsgálhattak, melyekben sokszor rejtve marad a beszélgetőpartner(ek) neme vagy legalábbis nagyobb lehetőség nyílik a megtévesztésre. A közösségi oldalak a személyes adatok megosztásával és a profilképekkel hitelesebbé tették a jelenlétet, láthatóbbá a nemi hovatartozást, valamivel bizalomtelibbé légkört. A webkamerák, a hang alapú szolgáltatások és az okostelefonok világában már nehezebb elrejteni a nemünket, vagy az érzelmeinket a szövegalapú kommunikációnál jobban kifejező testbeszédünket, melynek értelmezésében a nők rendre jobban teljesítenek a különböző vizsgálatokban. A létszámbeli felzárkózás ugyanakkor nem jelent szükségszerűen uniszexszé váló internetet. 

Nézzük csak meg két (nem tematikus, tehát nem kizárólag nőknek vagy férfiaknak szánt) közösségi oldal kezdőlapját, és ránézésre találjuk ki, hogy melyik vonz több férfit és melyik több nőt:

Az első kép a Pinterest nevű közösségi oldal hírfolyama. Vizualitás, rendezettség, színek kavalkádja, társalgásra csábító kibontott hozzászólások fogadnak minket. A másik a Reddit kezdőfelülete, ahol lényegében hírek versengenek egymással az elsőségért, erős szövegalapúság és információáradat a jellemző. Vajon meg tudjuk-e mondani, hogy melyik nemre és melyik oldalra vonatkozik a 82, és melyikre a 84 százalékos felhasználói arány? Persze szándékosan a két szélsőséget választottam, hiszen az oldalak többségére enyhe női fölény a jellemző, de a példa jól mutatja, hogy más elvárásokat hozunk magunkkal "hazulról"az online térbe, mások az igényeink, ezt pedig érdemes alaposabban megértenünk és tudatosítani magunkban. A legutóbbi blogbejegyzésből például kiderült, hogy az angol Wikipedia szerkesztőinek csak kb. 9 százaléka nő. Ők például egy hasonló szerkesztői felülettel találkoznak:

Ha nem tűnt egyértelműnek, akkor elárulom, hogy a Pinteresten regisztráltak nagyjából 82 százaléka nő, a Reddit-használók kb. 84 százaléka férfi a DigitalFlash infografikája szerint (bár a férfiak arányát a Redditen más statisztikák inkább 64-70 százalék közé teszik - pl. Royal Pingdom, a többség azonban egyértelmű). 

De van-e értelme erről az egész különbségesdiről beszélni az internet haladó közegében? Johanna Blakley médiakutató szerint például (lásd: Böngészek és lájkolok, tehát vagyok!) a hirdetők számára egyre kevésbé fontosak az olyan demográfiai kategóriák, mint amilyen a nemünk. Inkább az érdekli őket, hogy mit lájkolunk, mire kattintunk, milyen oldalakat látogatunk, milyen kulcsszavakra keresünk rá, és ennek megfelelően jutnak el hozzánk a különböző termékek és szolgáltatások hirdetései. A közösségi oldalak forradalmának az élharcosai pedig a nők, ami az esélyek egyenlőségének az ügyét is előrelendítheti, mivel nagyobb beleszólást kaphatnak a tartalomgyártásba. (A technológiai cégek vezető pozícióiba ettől függetlenül továbbra is leginkább férfiakat találunk. A Twitter például épp most keres kifejezetten női jelentkezőt csupa férfiakból álló igazgatótanácsába.)

Ugyanakkor itt a brit Bath-i Egyetem Pszichológia Karának júniusi tanulmánya, melyben az internethasználat jelenlegi és tíz évvel ezelőtti nemspecifikus jellemzőit hasonlították össze. Kutatásuk szerint a közösségi oldalak megjelenésével párhuzamosan fokozatosan nőttek a férfiak és nők között online észlelhető különbségek. Úgy tűnik, valóban a nők váltak a közösségi oldalak leglelkesebb híveivé (emellett szívesen szerveznek utazásokat az interneten), míg a férfiak inkább zenei és híroldalakat látogatnak, szórakoznak, játszanak, fogadásokat kötnek.

De mi a helyzet a közösségi oldalak birodalmában? Tényleg nagy eltérések tapasztalhatók az előnyben részesített felületeket tekintve? Mi motiválja a férfiakat és a nőket, miben tér el a használat az oldalakon belül? Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkoztunk két hete a Nő Ezer Arca Kapcsolatelemző- és Fejlesztő Központ nyílt napján a "Gender a virtuális világban - Nő és férfi az interneten és a közösségi oldalakon" című előadásban, és foglalkozunk majd a későbbiekben pár bejegyzés erejéig itt a blogon. A téma folytatódik, akárcsak közkívánatra az előadás is. Január végén a Facebookkal összefüggő párkapcsolati kérdések, a szexting és a pornográfia kerülnek terítékre a Női Akadémia programján, de addig boncolgatjuk még a nők és a férfiak közti "közösségi" különbségeket a Soulbookon.

Ti mit gondoltok a témáról? Érzékeltek különbségeket nők és férfiak internethasználati szokásaiban? Vannak érdekes tapasztalataitok ezzel kapcsolatban?

Forrás: TED, University of Bath