A megosztások ismerőseidet is megoszthatják

2011. április 11. - Soulbook

Bizonyos magatartásformákra a való életben is hűvös tartózkodással, vagy épp teljes elutasítással reagálhatnak a körülöttünk élők. Ugyanígy a közösségi oldalakon is elérhetjük, hogy barátaink letiltsák a bejegyzéseinket az üzenőfalukról, netán szélsőségesebb esetben töröljenek minket az ismerősök közül. De vajon milyen tartalmak válthatják ki ezt a reakciót? 

A denveri Colorado Egyetem doktori hallgatójának, Christopher Sibonának a kutatása szerint a törlés leggyakoribb oka a lényegtelen hozzászólások sorozatos közzététele. A századik bejegyzést barátunk kedvenc együtteséről talán már fárasztónak fogjuk találni. A második lehetséges ok a főként politikai vagy vallási tárgyú, megosztó jellegű üzenetek küldése. Sok barátunk egyáltalán nem érdeklődik e témák iránt, vagy tőlünk eltérő álláspontot képvisel. Ebben az esetben jöhet jól az ismerősök listába rendezése, így csak azoknak a személyeknek tudunk továbbítani információkat, akiket fogékonynak találunk az ilyen tartalmakra. A kevéssé népszerű kategóriába tartoznak még az egyéneket vagy csoportokat sértő megjegyzések, képek, viccek stb., melyek sokszor faji, etnikai jellegűek vagy valamilyen egyéb kisebbséggel kapcsolatosak. Végül, bármilyen meglepő, de a "civil" életben, a világhálótól távol is produkálhatunk olyan viselkedést, ami járulékos elemként az internetes kapcsolat döccenéséhez vezethet. 

Az Eversave nevű, közösségi vásárlásra specializálódott oldal kutatásában a 400 megkérdezett nő többségénél (83 százalék) előfordult már, hogy felidegesítette magát ismerőseinek a ténykedésén. A három legzavaróbb szokásként az állandó panaszkodást (63%), a számukra érdektelen vagy tőlük eltérő nézőpontot tükröző politikai információk terjesztését (41%) és a látszólag tökéletes életről árulkodó, de közismerten hamis információk, képek közzétételét említették (40%). Bosszantónak találták még a gyakori, teljesen hétköznapi témájú frissítéseket (65%), a sűrű lájkolásokat (46%), propagált ügyek, események nem megfelelő vagy túl gyakori megosztását (40%) és azokat az üzeneteket, melyek a szülők szeme fényének az összes mozdulatáról beszámoltak (16%). 

Ezek szerint a legjobb, amit tehetünk, ha a közösségi oldalakon is önmagunkat adjuk, illetve ügyelünk a mértékletességre, mert nem érdekelhetnek minden ismerősünket ugyanazok a dolgok, ugyanolyan mértékben, mint minket. Az esetleges konfliktusok elkerülése érdekében érdemes megtanulni csoportokba (listákba) rendezni a barátokat, majd eszerint beállítani a megosztott tartalmakat és a felületekhez való hozzáférést.

Forrás: University of Colorado, Mashable, All Facebook

Böngészek és lájkolok, tehát vagyok!

Az vagy, ami érdekel. A Google, a Facebook és a hasonló internetes cégek számára egyre inkább az határozza meg a rólunk, mint egyénekről kialakított képet, hogy mik azok a dolgok, amik érdekelnek  minket, milyen kulcsszavakra keresünk rá a keresőkben vagy milyen oldalakon fejezzük ki a tetszésünket. Egyre kevésbé számít az, hogy hol lakunk, mekkora a jövedelmünk, mi az iskolai végzettségünk vagy az, hogy  melyik nemhez tartozunk. Johanna Blakley médiakutató "Közösségi oldalak és a nemi megkülönböztetés vége" című nyolcperces előadása a TED.com-on ezt a kérdést járja körül. Mondanivalójával a magyar feliratozás készítőjeként volt szerencsém alaposabb ismeretséget kötni, úgyhogy most jöhet egy rövid fordítói kommentár:

Az előadás a TEDWomen konferencián hangzott el. A washingtoni rendezvény középpontjában tehát a nők álltak, ezért nem véletlen, hogy Blakley is a nemek oldaláról közelítette meg a közönségmérés átalakulásának a témáját. Egyrészt arról beszélt, hogy a demográfiai jellemzők (nem, kor, jövedelem, lakhely, stb.) helyett sokkal többet elárul rólunk az, hogy mi iránt érdeklődünk, mivel töltjük a szabadidőnket vagy milyen oldalakat látogatunk az interneten. Tudjuk, hogy a Google nem véletlenül figyeli böngészési szokásainkat, hogy milyen kulcsszavakra keresünk rá, vagy milyen kifejezéseket használunk a levelezésünkben. Ezeknek megfelelően válogatja ki és jeleníti meg a hirdetéseket a képernyőn. Hasonló a lájkok működési mechanizmusa a Facebookon. Ott az is az ízlésünkről árulkodik, hogy kikkel tartunk kapcsolatot, kiknek a megosztásaihoz szólunk hozzá, stb. Nem véletlen, hogy a két konkurens cég számára a személyes adataink mellett a keresési, böngészési és lájkolási szokásainkról nyert adatok bírnak óriási értékkel. Ha megfigyeljük, az általuk nyújtott szolgáltatások is szépen lassan kezdenek hasonlóvá válni egymáshoz, mindkettő olyan területeken kezd erősíteni, amiben a másik még jobb. Igyekeznek adataink és választásaink minden még hiányzó, számukra még feltérképezetlen területét lefedni, megismerni. 

Másik fő mondandója az előadónak, hogy többek között a közösségi oldalaknak köszönhetően egyre inkább jelentőségét veszti a nemi alapú megkülönböztetés. Egyrészt a fentiek miatt, mert fontosabbbá válik a dolgok iránti érdeklődésünk, mint a nemi hovatartozásunk. Másrészt amiatt, hogy a nők váltak a közösségi média forradalmának az élharcosaivá, ők uralkodnak felette, mivel többen és többet használják e felületeket, mint a férfiak. Azonban ez utóbbival kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a nők az oldalakon fogyasztóként vannak többségben. Ha a média, a reklámipar, az online fejlesztéssel, marketinggel vagy tanácsadással foglalkozó cégek tulajdonosai között nézünk szét, tehát a valós hatalom birtokosai között, akkor már nyomát sem látjuk ennek a túlsúlynak, nem is beszélve a fizetések nemek közötti egyenlőtlenségéről. Azt tényleg mondhatjuk, hogy a nőknek nagyobb a befolyása a közösségi oldalak tartalmára, de egyelőre nem nevezhetjük őket uralkodóknak vagy e technológiák élharcosainak. 

Forrás: TED.com, Social Media Today

Megéri-e aktívnak lenni a Facebookon?

Ismerőseidnek legfeljebb 10 százaléka veszi észre, és 1 százaléka fogja kedvelni a megosztott tartalmakat a Facebookon. Legalábbis Robin Davey, a GrowVision médiafejlesztő cég vezetője szerint. Először  a saját üzenőfalán próbálta ki a dolgot. Egyszerűen megkérte a barátait, hogy ha látják a szöveget a falon, akkor nyomjanak egy Tetszik-et. Az ismerőseinek körülbelül a 10 százaléka teljesítette a kérést. (Kérdés: hányan lehettek, akik látták a kérést, de nem lájkoltak?)

Aztán véletlenszerű módon kiválasztotta népszerű énekesek, együttesek (The Black Keys, Justin Bieber, Mumford and Sons) oldalait, melyeken a legtöbb bejegyzés az összes rajongó kevesebb mint egy százalékának a tetszését (aktivitását) váltotta ki. Ez Davey szerint annak a bizonyítéka, hogy pusztán a közösségi oldalakon való megjelenés és tevékenykedés még nem fog egy együttesnek átütő sikert hozni. Példaként hozza a saját zenekarát, amelyik mióta bejelentette, hogy nem frissíti tovább a Facebook-oldalt, 1000 új rajongót gyűjtött. Vagyis úgy tűnik, hogy a jelenlét illetve az aktív kommunikáció az eredményt tekintve nem sokban különbözik. Ő személy szerint a rajongói hírleveleket tartja a kapcsolattartás legeredményesebb formájának.

Állandóan visszatér a kérdés, hogy egy üzleti szereplő, például egy együttes a szórakoztatóiparban várhat-e csodát a közösségi oldalaktól? Mindenképp jó lehetőséget nyújtanak a cégek számára a közönség egy jól körülhatárolt csoportjának az elérésére, és a velük történő kapcsolattartásra, de egyelőre még nem tudni, hogy az oldalakon való jelenlétből származó, akár pénzben is mérhető haszon mekkora része származik általában az oldalak ma tapasztalható sikeréből, és mekkora része az adott cég tevékenységéből az oldalakon. Pszichológiai szempontból az lehet érdekes, hogy vajon miért alakul(na) ki élénk közösségi kommunikáció egy cég, egy együttes, politikus, termék vagy szolgáltatás és a fogyasztók között? Hosszú távon egyre nyilvánvalóbbá fog válni, hogy a közösségi oldal az ami, vagyis az emberek és szerintem elsősorban a civil közösségek közötti kapcsolatteremtés, kapcsolattartás és információátadás hatékony eszköze az interneten. A döntő momentum, hogy mennyire tudnak a különböző szervezetek "emberarcúvá" válni ezeken a platformokon, mennyire sikerül a közönséggel elhitetniük, hogy érdemes és lehetséges leülni velük akár egy kávé melletti beszélgetésre is. 

A Forrester március elején például tinédzsereket kérdezett az USA-ban arról, hogy mi a véleményük a piaci szereplők jelenlétéről a közösségi oldalakon. Eszerint a 12-17 év közöttieknek csupán hat százaléka érdeklődik kifejezetten a márkákkal történő kommunikáció iránt. Szeretnek ugyan róluk és a termékekről beszélgetni egymás között, de különösebb külső kezdeményezés nélkül. Míg a fiataloknak csak 16 százaléka várja el, hogy a cégek megszólítsák őket a közösségi oldalon, addig 28 százalékuk inkább azt szereti, ha meghallgatják a véleményüket és kérdéseket tehetnek fel. Összességében a megkérdezettek 26 százaléka bízik meg a cégek oldalaiban ezeken a platformokon, ami az internetes keresők találati eredményei, a televízió és a honlapok értékei mellett alacsony bizalmi szintnek számít.

Forrás: hypebot.comReadWriteWeb

Katasztrófa-hamisítók

A természeti katasztrófák bekövetkeztének a lehetősége természetes módon tölt el minket félelemmel, azonban sok embert vonzanak is a tragédiák. Nem csupán a tragikus események helyszínére, hanem hasonlóképp a számítógép képernyője elé, ahol ma már tobzódhatunk az internetre szinte azonnal felkerülő képekben és videókban, melyeknek egy része ugyanakkor egyszerű hamisítvány. Lehet, hogy egy felvétel nem akkor, nem ott és nem olyan körülmények között készült, mint azt a "jól értesült hírforrás" állítja, de az is könnyen elképzelhető, hogy Photoshoppal megbuherált montázzsal van dolgunk.

De vajon miért készítenek egyesek katasztrófákat ábrázoló hamisítványokat? Az ausztráliai "The Sidney Morning Herald" című napilap internetes oldalán olvasható írásban erről kérdezték Julian Cole-t, aki doktori értekezését a közösségi oldalak pszichológiájáról írta. Véleménye szerint két gyakori típusa van az internetes hamisítványoknak. Léteznek úgynevezett "közösségi átverések". Emberek egy csoportja hozza létre őket, legtöbbször egy hangadó irányításával. Az ilyen tréfának társas értéke van: minél több kívülállót sikerül átvágni, az alkotók annál nagyobb elismerésben részesülnek a csoport többi tagjának részéről.

A másik típus a figyelemre áhítozó, rendszerint alacsony önértékelésű személyek által egyénileg kreált és terjesztett hamisítvány vagy rémhír. Minél többet beszélnek mások a megtévesztő információról vagy az információ gazdájáról, ők annál értékesebbnek érzik magukat. Nem baj, ha negatívan ítélik meg őket tettükért, hisz a lényeg, hogy róluk folyjon az eszmecsere.

Fotó: The Sidney Morning Herald

Közösségi oldalak és/vagy közösségi média

A Wikipedia magyar nyelvű oldalain hiába keressük a "közösségi oldal(ak)" szócikket, helyette csak a "közösségi médiával" találkozhatunk. Van ugyan "ismeretségi hálózat" is, de "közösségi oldal(ak)" nincs. Világos, hogy a "közösségi média" az angol "social media" fordítása, amit ettől még nem feltétlenül kell elfogadni. Én mindig úgy tudtam, hogy a média egy eszköz, mellyel információt továbbítunk. Média az újság, a rádió, a televízió, és ami nekünk most itt fontos, média az INTERNET. Eszerint a social media (közösségi média) média lenne a médiában?

Lehet, hogy ez csak egyszerű kukacoskodás, lovaglás a szavakon, de logikailag nekem akkor sem világos, hogy az interneten működő, és annak nyelvén beszélő közösségi oldalakat miért kellene médiának nevezni? A televízió műsortípusait (szappanopera, valóságshow, vetélkedő, stb.) sem hívjuk médiának, mint ahogy az interneten az e-mailt, a chatet, a honlapokat szintén nem tekintettük eddig annak. Szóval emiatt emlegetek gyakrabban közösségi oldalakat, egészen addig, míg meg nem győz valaki a Facebook, a Twitter, a YouTube és társaik médiaságáról.

Fotó: fredcavazza.net

Oszd meg és uralkodj! Legfőképp önmagadon...

"Divide et impera!" De legyen inkább fordítva. Az ember előbb gondolja át kétszer, hogy milyen információt oszt meg a többiekkel, mert könnyen az ismerősök számlálójának rohamos csökkenéséhez vezethet a dolog. 

Tanácsos uralni megosztási késztetéseinket, már csak azért is, mert egy bizonyos gyakoriság és mennyiség után akár a rendszer is törölhet minket, nem csak a barátok. A közösségi oldalak olyanok, mintha kis világok lennének, melyeket mi rendezünk be magunknak, vagy olyan újságok, amiket ismerőseinkkel együtt szerkesztünk. Ezért lenne okos dolog felelősséggel használni. Persze az uralkodáshoz egyre jobb eszközökkel rendelkezünk, hiszen szabályozhatjuk, hogy kitől milyen tartalmat engedünk eljuttatni magunkhoz, drasztikus esetekben az ismerősök között is szelektálhatunk, letiltva a hozzászólásaikat az üzenőfalról vagy épp végleg törölve őket kapcsolataink listájából.

Az én személyes kedvenceim azok az alkalmazások, melyek a készítőjüknek egy teljesen önkényes módon kiválasztott idézet, közmondás, jóslat, horoszkóp vagy egyéb gyűjteményéből jelenítenek meg automatikus módon egy-egy gyöngyszemet. Ilyenkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az illetőnek, aki megosztja az ilyet, nemigen vannak önálló gondolatai, véleménye, vagy esetleg nem forgat túl sokat újságokat és könyveket, melyekből önállóan tudna neki tetsző idézeteket kiemelni. 

Érdekes próbálkozás magunkba nézni, és megvizsgálni, hogy miért is akarunk néha kényszeresen megosztani bizonyos tartalmakat. Egy magyar nyelvre is lefordított mulattató infografika az Image Factory blogján pont erre igyekszik választ találni. A folyamatábra és az egész motiváció kulcsa szerintem a következő megállapítás: "Mivel nem kicsit menő, amit megosztottam, ezért én is menő vagyok!"

A latin "divide et impera" kifejezés, magyarul „oszd meg és uralkodj”, a Római Birodalom politikai módszerét kifejező elv, mely később többek közt XI. Lajos francia uralkodó mottója is lett. (Fotó és idézet: Wikipedia)

A Soulbookról

Öt hónapja került fel az első hivatkozás a Facebookon a "Soulbook - a közösségi oldal lélektana" című oldalra, akárcsak a Twitter "@soulbooktweets" hírfolyamára. Mivel régóta érdekelnek az emberi kapcsolatokkal, viselkedéssel összefüggő tudományos eredmények, és kommunikációs tanácsadóként időm egy jelentős részét az interneten töltöm, gondoltam alaposabban is utánanézek annak, hogy milyen útravalóval érkezünk az online világba. Mi az, amit a való életből magunkkal viszünk, mi az, amit otthon hagyunk, mikor a virtuális térben kalandozunk? Megmaradunk-e a képernyő előtt ülve is önmagunknak, vagy ez a másik világ, mely sokakat lenyűgöz és sokakat kétkedéssel tölt el, megváltoztat minket, a viselkedésünket és a kapcsolatainkat? 

A közösségi oldalak sikerének a titka többek között az, hogy ügyesen képezik le az emberi kapcsolatokat és tevékenységeinket. Összefutunk, beszélgetünk, vitatkozunk, fényképalbumokat nézegetünk, megosztjuk élményeinket, akár az utcán vagy épp a kávézóban. Csak ebben az esetben egy képernyő, egy billentyűzet és az internet segítségével tesszük mindezt. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy tudunk-e már valamit arról, hogy hogyan viselkedünk az internetnek azon az utóbbi időben igen szépen fejlődő szeletén, amit közösségi oldalaknak, Web 2.0-nak vagy közösségi médiának nevezünk? Ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek a közösségi oldalakon, mint az emberi közösségekben? Mi az, ami ugyanolyan, mi az, ami nem? 

Öt hónapja a Facebookon és a Twitteren is ehhez gyűjtögetem a válaszoknak szánt morzsákat, miközben párszor a nyilvánosság előtt is alkalmam nyílt beszámolni tevékenységem eredményéről. Öt hónap kellett, hogy úgy érezzem, akár egy blogot is szívesen indítanék, ami az eddigi felületekhez hasonlóan szociálpszichológiai szempontból közelítené meg a közösségi oldalakat, mindenki számára érthető nyelvezettel közölne és továbbítana gondolatokat, véleményeket. Nem csak a sajátjaimat, hanem újságírókét, tanácsadókét, pszichológusokét és szociológusokét is. Ami pedig a lényeg egy blognak nevezett közösségi oldal esetében, hogy az csak a Te hozzájárulásoddal lesz teljes, a véleményeddel, kritikáddal és kiegészítéseiddel. Szeretném otthonosan berendezni ezt a helyet, vagyis amíg lesz mondanivalóm én itt leszek. Bármikor szívesen látlak, vagy ha ahhoz van kedved költözz ide Te is! Egy bloghoz az mindenképp jobban illik, ha jó alaposan belakják. :O)

süti beállítások módosítása